Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 4. szám
tak vén fák tövén falevélhalmon, bokrok sűrűjében, üres pajtákban, akiokban, szénapadlásokon, elhagyott szénégető-tanyákon. Pagonyokban, ligetes tisztásokon sütötték a húst, a szalonnát, a gombát, miként a népdal megörökítette: „Hát a betyár hol eszi a vacsorát? / Ződ erdőben süti a nyers szalonnát. / Bal markába csöpögteti a zsírját / Avval keni fekete göndör haját...” A népköltészet a meleg rokonszerv hangján szól a bakonyi betyárokról. A férfias virtus hordozóit látja bennük. Megénekli bátorságukat, büszkeségüket, szótartásukat és igazságérzetüket. A gazdagok ostorát, a szegény nép pártfogóját látja bennük, akik megtorolják a méltánytalanságot; kifosztják és megbotozzák a cselédeivel, szolgáival kegyetlenkedő földesurat, ispánt, gazdatisztet, basa parasztot. Rablásaikkal a hatalom és a vagyon birtokosait rövidítik meg; azokat, akik a nép keserves életének okozói. A. bakonyi díszítőművészet változatos formában örökítette meg a szegénylegények világát. Faragó pásztorok botokra, pipaszárakra, tükrösökre, sótartókra, ostornyelekre vésték rá a betyárélet jeleneteit; a szaruból, csontból való tárgyakon, kürtökön, borotvatokokon pedig finom karcolások formájában elevenedik meg a csárdaasztal mellett koccintó, táncra perdülő, szerelmesével enyelgő vagy a zsandárok közt önérzetesen, felvágott fővel lépdelő betyár alakja. A néplélek tükrében megjelenő bakonyi szegénylegény a balladákban kapott legmaradandóbb költői formát, de megható szépségűek azok a népdalok is, melyek a betyárélet viszontagságait, a szám- kivetettséget, a bujdosást és a megtérés szüntelen vágyát éneklik: „Én Istenem, rendelj szállást, / Meguntam már a bujkálást, / Sűrű erdőben bujdosást, / Sík mezőben a nagy futást. . .” A Bakony irtásokra települt falvainak szép öreg parasztházait tömzsi oszlopokon nyugvó, boltíves, fehér tornácok díszítik. Közülük nem egy értékes népi műemlék. A hegység több községe települt 400 méter fölé, a legmagasabbra: 476 méterre, Tés házai kúsznak föl. Híres szélmalmai közül egy még ma is áll, népi ipari műemlékként a széljárta fennsík legtetején forog. A legmélyebb múltba a cseszneki vár falai tekintenek, amelyek a XIII. század óta magasodnak az Aranyos patak tágas völgymedencéjéből kiugró mészkőszirten. A Garák és Cilleiek oligarcha- uralmának emléke tapad a csipkézett falszegélyű, csonkatornyos várrom köveihez. A Bakony másik nevezetes erődjét, a nagyvázsonyi Kinizsivár öregtornyát helyreállították. A boltíves toronyszobákban berendezett végvári múzeum korhű környezetben mutatja be a török—magyar háborúk fegyvereit. Az erdős hegyvidék jellegzetes faluja Bakonybél. Itt, az úgynevezett Magas-Bakonyban maradt meg legépebben a hegységet hajdan teljesen beborító erdő. Bakonybél körül még mindig hatalmas erdőségeket alkot a bükk, a táj legjellemzőbb fája. Ez még az ősi Bakony-erdő. Méteres átmérőjű, toronymagas szálfák rengetege. E tájba menekült Berzsenyi a csöndes magányt keresve, s a Bakony szülötte, a boldogtalan panaszait éneklő Ányos Pál itt érezte otthon magát: „Bakony erdejének szállottam keblébe, / Hol kedvemet érzem teljes mértékében.” Bakonybél szabadtéri néprajzi múzeumában barokkoson ívelt kapun lépünk az egykori középA veszprémi Bakony Múzeum paraszti portára. Balról tömzsi oszlopos nagyház, vele szemben egyszerűbb kisház, hátul pedig keresztben elhelyezett pajta. A nagyház berendezése a bakonybéli parasztság múlt századi életkörülményeit szemlélteti, a kisház helytörténeti gyűjteményt őriz, és bemutatja a faeszközök készítésének szerszámait is. A pajtában a mező- gazdálkodás és az „erdőlés" szerszámai kaptak helyet. A mai Bakonyt már nem az erdők jellemzik, hanem a völgyeiben, medencéiben kibontakozó új ipari tájak. A kanászairól és betyárjairól híres Bakony, ahol nem is olyan régen még a szénégetés meg a kőedénygyártás volt az egyedüli ipari tevékenység, az utóbbi két évtizedben az ország legfontosabb könnyűfémipari és nehézvegyipari körzetévé vált. ANTALFFY GYULA 5
