Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 4. szám
Nagyvázsony mérőjű törzsökök, oszlopszerű szálfák, mint a gyertya oly egyenesre felnőve a magasságig — írja le ifjúkori Bakonyát Eötvös Károly. - Óriási terebélyek, szabályos ágak és lombok, ragyogó aranyfényű sötétzöld levelek. Az erdőrengeteg mélysége határtalan.” Ez volt a Bakony „vad bele", ahogy Kisfaludy nevezi, Mátyásról regélvén, aki szívesen vadászgatott a szürkéskék törzsű bükkök rengetegében, ki-kiszállván palotai vadászlakából, s „Nyilazá a magas sast / Vidrát, rókát és farkast. ..” írva vagyon, hogy az utolsó farkast 1800-ban lőtték a szentgáli erdőben. A Bakonyerdő társadalmában a kanász volt a legrangosabb. A roppant bükkös, tölgyes erdőségekben száz meg száz disznókonda túrta az avart. Makkoltatni messzi vidékről behajtották a Bakonyba a sertések tízezreit. Délcegen sétált köztük virágokkal kivert szűrében, tűzött-fűzött bocskorában a karimás süvegű kanász. Kik is versenyezhettek volna vele az elsőségért? Legfeljebb a szén- és mészégetők, hamuzsírfőzők, taplószedők, szerszámkészítő fafaragók. Más nemigen élt az erdőben. A taplószedők is inkább csak átvonultak könnyű kordéikon; fejszével levagdosták a vénebb fákról a taplót, aztán vitték Csesznek
