Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)

1976 / 2. szám

FÜR LAJOS

(vári Pál

\, 2~w •

Vasvári Pál történésznek indult, s forradalmár lett, a szó múlt századi értelmében: romantikus és radikális, megszállott és utópista. Több volt, mint az éppen aktuális polgári rendért lelkesülök egyike, s eszmeileg mégis hátrébb állt, mint az osztály- talan társadalomért küzdő utódok bármelyike. „Forradalmi demokrata" vagy „plebejus forradalmár" — ahogy megpróbáltuk őt és elvbarátait, a márciusi ifjakat, fogalmaink közé szorítani.

A lehetőségnél, mit koruk fölkínált, többet akartak — ez tény. Nem csupán a feudális rend helyébe lépő polgári társadalom létrehozásában látták küldetésük végső célját. Petőfi és Vasvári jóval messzebbre tekintett. Az utópista szocialisták tanai alapján felsejlett már előttük a szocializmus társadalmi rendje. Vasvári élete rövid, szinte lobbanásnyi volt csupán. Eseménye alig volt, leszámítva az utolsó ötnegyed évet: amit

akkor, nemzetével együtt átélt, elég lett volna viszont egy emberöltőre is. Apja, Fejér Pál, görögkatolikus lelkész volt, aki ősét Bocskai hajdúi közül valónak tudta. Feljegyezték róla, hogy Bocskain kívül Bethlent, Zrínyit, Thökölyt s a Rákócziakat szinte istenénél is nagyobb áhítattal tisztelte. Fia, Pál, Nyírvasváriban született (innen a majdani Vasvári név), három évvel később, mint Petőfi. Éppen 150 évvel ezelőtt.

A család, a jobbágyfalu s a reformkor légköre, amely fölnevelte, bőséges útravalót adhatott. A gimnázium elvégzése után, a Károlyi-uradalmak jószágigazgatójának pénzével és ajánlólevelével, 1843-ban Pestre érkezett. Ekkor 17 éves volt, s megkezdte egyetemi tanulmányait. Figyelmét a fizika és a történelem kötötte le. Később azonban minden idejét a történelem tanulmányozásának szentelte. A latin mellett megtanult németül és franciául, s „az egyetemi könyvtárnak — írta később

— magyar, latin, német és francia történetíróiból szerzék adatokat honunk jeles családjai múltjának történetéhez".

Színjeles tanuló, aktív tagja a különböző egyetemi köröknek, s hamarosan vezéralakja az ifjúsági mozgalomnak. 20 éves, amikor első írása megjelenik. Ettől kezdve rendszeres cikkírója az „Életképekének s a „Pesti Divatlapokénak. 1847-ben Teleki Blanka grófnő pesti leánynevelő intézetében rábízza a magyar nyelv és történelem tanítását. 1848 januárjában napvilágot látott első

— egyben utolsó — önálló műve, a „Történeti Névtár". Az éppen csak bontakozni kezdő tudományos pályán még egy sikert aratott: egy hónappal később Zrínyi-tanulmánya elnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját.

Vasvári azonban nem írója, hanem formálója lett a történelemnek — amihez a lehetőséget nem kisebb esemény, mint 48 adta meg. A XIX. század közepi európai polgári forradalmak jellemzője, hogy a tömegek mozdultak meg, az anyagi javakat addig csak megtermelő, a kultúrákat fenntartó nép valósággal beözönlik a történelembe. S ezt az új áradást irányíthatta-e más az elaggott Európa ellenében, mint az ifjúság?

Az események nálunk, 1848 kora tavaszán két fő szálon futottak március idusához, s találkozva, együtt vitték győzelemre a forradalmat. A cselekmény egyik fonalát a Pozsonyban ülésező országgyűlésen, másikat a Pesten tömörülő „forradalmi demokraták” csoportjában gombolyították. „Nemzetünk mozgalma - írta Vasvári - egy órához hasonlított... Az óra kerekei Pozsonyban voltak az országgyűlésen, de nemigen akartak forogni. Rugóra volt szükség, mely a kerekeket gyors mozgásba hozza. S e rugó volt a pesti forradalom." Any- nyi kiválóság közül — mondja Illyés Gyula —, amennyi más népeknek egész pályafutásukra elegendő lett volna tovább. Ausztria a népek kora, Pesten meg az ifjú költőre és még ifjabb barátjára osztotta a főszerepet.

A forradalom „mindenese" Vasvári volt. Szervez, agitál és tárgyal. Már előző napon így tüzelte hallgatóit: ,,Magunk között pedig teremtsünk egyetértést, összefogást, testvériséget; mert az ember csak addig kicsiny, mig egyedül van, ha másokkal egyesül, akkor az ember nagy, hatalmas és az egeket is képes ostromolni." S másnap, a Heckenast- nyomda előtt, mintha csak az előző napi beszéd gondolatkörét tágította voina tovább. Ausztria a népek között „nemzeti gyülölséget ébresztett lel - mondotta —, egyik népet felhasználó a másik legyilkolására . . . S azért az ausztriai zsarnokság ereje csak addig tart, mig a népek előtt a titok kihirdettetik... Ha a magyar, olasz, cseh, lengyel és ausztriai nép egyesül és egyszerre mozog . . ., ha e népek testvérekül ölelik át egymást, szeretném tudni, hol a hatalom, mely őket megtörje, lealázza? ... Mi mindnyájan testvérnemzetek vagyunk. Egyenként gyengék, de egyesülve erősek, hatalmasok, megtörhetetlenek!"

Nem volt a napnak egyetlen eseménye, amelyet ne ő irányított volna. És lelkesített, szenvedélyesebben talán, mint példaképei, a francia jakobinusok annak idején. Nélküle, nélkülük aligha zajlott volna le olyan radikálisan a polgári átalakulás. Petőfivel tán még vérmérsékletük is azonos pályaköröket járt. Figyeljük csak őket, amint egyik legnagyobb hatású, történelmi művük („Mit kíván a magyar nemzet?") végső alakján dolgoznak: Március 15-én reggel 8 óra tájt — írta aznap este naplójába Petőfi — „hazamenvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni felszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Butyovszky és lókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre

kiröpült a szurony, egyenesen Becs felé, anélkül, hogy valamelyikünket megsértette volna.

— Jó jel! — kiáltánk föl egyhangúlag . . .

Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, amely már tele volt ifjakkal." Tudták, mit tesznek, átérezték tetteik történelmi jelentőségét, mégsem voltak elfogultak. Néhány héttel később, amikor a haszonlesők már versenyt pörlekedtek egymással, hogy az új rend győzelmében kinek volt nagyobb érdeme, a szangvinikus Vasvári szinte történészi tárgyilagossággal írta: „Ne vitatkozzunk e kérdés felett: ki adott a népnek szabad földet és jogot? El fogja ezt mondani a história, se nem Európa szelleme, se nem Pozsony, se nem Pest, hanem mind a három összevéve." De nála, náluk jobban azt is kevesen tudták, hogy a forradalmat nem elég győzelemre vinni, vigyázni kell annak vívmányaira is. S mennyi veszélytől kellett megóvni a kicsikart eredményeket már az első napokban is! S az ellenforradalom veszélye nőttön-nőtt. Ezért dolgozott any- nyira keményen Vasvári is: a Közbá- torsági Bizottmány vezetőségében éppúgy, mint az új rend felett őrködő nemzeti őrsereg létrehozásában. A francia forradalom mintájára előbb

— igaz, tiszavirág-életű - klubokat szerveznek, majd megalakítják az Egyenlőségi Társulatot. Nem ok nélkül köszöntötte éppen Vasvári a 160 000-es lélekszámú Pest nevében április 15-én a hajóból kiszálló minisztereket. „Mi előkészítők az utat

— mondotta —, hogy Ti. .. tisztelt miniszter urak, e romok felett (ti. a régi rend romjai felett) építtessétek föl a szabadság dicső csarnokát... E nép most kezeitekbe teszi e forradalmi hatalmat s felelősségiekre bízza a nemzet sorsát."

Talán Vasvári indítványára határozták el a márciusi ifjak, hogy hivatalt nem vállalnak. De ahogy a veszély nőtt, fogadalmuk alól feloldották magukat. Vasvári, akit Kossuth a márciusi ifjak közül a legjobban kedvelt, titkári tisztséget vállalt éppen az ő minisztériumában. De lehet-e egy forradalmár hivatalnok? Különösen, amikor az ellenforradalom csapatai, mint ez esetben Jellasicsé, már az ország határain állnak? A kérdést nemcsak ő tette fel magának, de nekiszegezték azt az ellentábor oldaláról is. Az egyik titkos levelező például így gúnyolódott: „Hogy van az, hogy te, ki a hazáért utolsó csepp véredet felál-