Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 2. szám
dozni késznek nyilatkoztál, most szépen otthon csücsülsz, féltvén a bőrödet a horvát határszélen osztogatni szokott gyengédtelen golyócskáktól?" Gúnyrajz is provokálta ugyanezért. Nyilván nem az ostoba sértegetésekre szánta válaszul, hanem a haza sorsa kívánta úgy, hogy szeptemberben, amikor minisztere alföldi to- borzó útját járta, Vasvári is útnak indult. S a közvetlenül veszélyeztetett Somogy megyébe ment felkelőket toborozni. Az ellenforradalom szorításán a pá- kozdi győzelem enyhített: átmenetileg levegőhöz jutott a forradalom. A bécsi, majd a prágai felkelések leverése után azonban újra támadt a reakció. Az ország vezetését a Honvédelmi Bizottmány vette át. A válságos percekben Vasvári is engedélyt kért és kapott, hogy szabad- csapatot szervezzen. 1849 első két hónapjában Rákóczi neve alatt Bihar, Szabolcs és Szatmár megyékben toborozta katonáit. ,,Aki most is hideg - szólt az egyik »Honpolgári szózat«-a —, most is közönyös, megérdemli, hogy a hazából száműzessék ... Mi rablánczok között a nyomorúságos életet megvetjük, s inkább akarunk dicsőn meghalni, mint idegen népcsordák alázatos jobbágyai lenni... Mi készek vagyunk elveszni, csak a nemzet legyen szabad és unokáink legyenek boldogok." Egységével Erdélybe vonult, ahol Bem tábornok hadműveleteit támogatta. Miközben vezette csapatát, éjszakákba nyúlóan tanulmányozta a hadtudományt. Nem ok nélkül vitte őrnagyi rangig. De a kíméletlen munka aláásta egészségét, ágynak esett. A tavaszi győzelmek azonban nem engedték nyugodni, félig gyógyultan, lázasan újra táborba szállt. „A csatatér színhelyére jöttem három hónapos betegeskedésem után — szólt utolsó följegyzése —, hogy ha halnom kell, együtt haljak meg beteg hazámmal, vagy ha a hon meggyógyul, engem is gyógyítson meg az öröm." Mintegy 2000 főnyi szabadcsapata a Királyhágón túl, Bánffyhunyad térségében táborozott. Közöttük bécsi egyetemisták, udvarhelyi székelyek, s bihari-szatmári parasztönkéntesek. Az abrudbányai vérengzések után a román ellenforradalmi csapatok parancsnokával, Avram Jancuval folyó tárgyalások kudarcba fulladtak (Vasvári is tárgyalt Jancuval), s ismételten kiújultak a harcok. Ezúttal is Bem hadmozdulataihoz kellett volna kapcsolódniuk, összeköttetésük azonban Mariséi felé vezető úton, mintegy tízszeres román túlerő tört rájuk. Vasvári csapata a fejszékkel és lándzsákkal rohamozó mócok elől keskeny és mély völgyszorosba kényszerült. ,,Iszonyatos volt a fejszékkel betörött koponyák koppanása” — írta egy szemtanú. ,,Vasvári kezébe ragadta csapatának lobogóját, s az ellenség közé rohant" - szól a másik beszámoló. Az elébe állók egyike azonban ,,fejszéjével főbeütötte és levágta a fejét". Maga Avran Jancu is „irtózatos mészárlásnak” nevezte az ütközetet. Pecsétgyűrűjét később megtalálták a mócoknál, fenn a havasokban. A zöld alapra helyezett nyitott könyvön hüvelyéből kivont kard feküdt. A könyv egyik lapjára nevének kezdőbetűit, a másikra ezt vésette: „1848. mártius 15.” Nevét és a dátumot gyűrűjén még maga vésette, a történelem emlékezetén azonban már az idő írta egy lapra mindkettőt. Kitörölhetetlenül és elválaszthatatlanul; mint ahogy elválaszthatatlanul egy lett a sorsa annak sorsával, akivel néhány nap múlva, s alig száz kilométerrel odébb, kozák lándzsák végeztek — hasonlóan rettenetes körülmények között. Vasvárit a márciusi napok után kis Kossuthnak nevezték. Mások Démoszthenésznek nevezték, s volt, aki a magyar forradalom Desmoulins Camille-jának mondotta. Legtalálóbb nevét mégis Széchenyitől kapta, aki naplójában őt Saint-Just-höz hasonlította. Tiszta és kérlelhetetlen volt, álmodozó tekintetű és lobbanékony — megszállott híve a nemzeti függetlenségnek és a társadalmi szabadságnak. Aki nemcsak az idő síkján tudta történelmi távlatokban szemlélni és megítélni korát, népét és a világot, de akinek látóhatára térbelileg is egyetemes és Európát átölelő volt. Petőfit köszöntve mondta 1848 nyarán: „Te európai pontra tudtál emelkedni, s onnan tekintesz hazád sorsára, s azért tudsz élesen Ítélni a hon zivataros múltjáról, azért mersz függetlenül széttekinteni a jelen felett és mersz álmodozni egy szebb lövőről. . . lövődre nézve csak arra kérünk: ne ernyedj magas pályádon s ne hagyd magad azok által megzavartatni, kik dicsőségedet irigylik, s törpe kezeikkel le szeretnék tépni lejedről a halhatatlanság csillagkoszorúját." Sem a felköszöntött, sem a felköszöntő nem ernyedt, nem engedte s nem hagyta magát megzavartatni. Megmarad hát fejükön a halhatatlanság DÉVÉNYI RÓBERT Hogy az irodalom, a zene, a képzőművészet alkotó óriásai miként hozzák létre azt, amit egy nemzeti kultúra folytonosságaként érzékelünk - arról meglehetősen világos képünk van. A műalkotás tárgyi valóságában örök életű: újra és újra képes hatni az egymást követő nemzedékekre. De kitapintható-e ez a folyamat a színművészetben is? Elvégre a színészi életmű szükségképpen elenyészik: a színház meg-megújuló közönsége esetleg sohasem látta a megelőző korszak kedvenceit. A színész pillanatnyi, kivételes népszerűségéért azzal fizet, hogy nem élheti túl csodálóit - szoktuk megfogalmazni az előadó-művészetek paradoxonét. És mégis, mintha volna kivétel e kegyetlen törvény alól. Nemcsak a legendákban, amelyek egy Garrick, Thalma, Duse, Jászai Mari vagy Hegedűs Gyula életművét övezik. Hanem abban az értelemben is, hogy stílusuk, játékfelfogósuk és legjobb alakításaik kitörölhetetlenül részei maradnak egy nemzet színházkultúrájának, utánuk már nem lehet úgy és ugyanazt a szerepet eljátszani, hatásuk rejtetten jelen van egy olyan nézőtéren is, amely sohasem tapsolt nekik. Ódry Árpád ilyen, kimagasló színészegyéniség volt. Pethes Imre mellett az a „kiválasztott", akinek át kellett vezetnie a magyar színészetet a XX. századba. A millenniumi romantikából, a magyar parlag örök „megké- settségéből” — a nagyvárosi, felgyorsult életritmusú, modern korba. Intellektuális színész — ez minduntalan felbukkanó epitheton ornans-a. E jelzőnek az ő fellépéséig színházkultúránkban inkább elmarasztaló, mint elismerő mellékzöngéje volt. Az igazi tehetség: ösztönös. Kulisszarengető őserő tombol dikciójában, mozdulataiban. Vagy lehet megnyerő, elegáns, szívrabló, aki egyéniségének megmagyarázhatatlan flui- dumával igázza rabságba a közönséget a jelentéktelen szerepekben is. De mit kezd a színész az intellektusával? Hiszen helyette úgyis az