Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 2. szám
I megfarag, fától függően választja meg szerszámait. A tiszafa csiszolva mutatja meg húsának tömörségét, színét, a sárga, vörös, barna minden változatát. A hárs kívánja a nagy, széles vésőnyomokat, ez ad erőt a puha, könnyen alakítható fának. A szétágazó fa megmarad, any- nyi fej, alak, ahány ág. A gyökerek végtagokká alakulnak, a szilfa ága a Csodálatos Mandarin görcsbe meredt táncává. A középkortól kezdve fokozatosan elvész a fa színezése, inkább a népművészet, s a természeti népek alkalmazzák. A barokk lefesti a fát, hogy ne is lássék anyaga, az arany és a pompázatos színek ragyogása mögött. Szervátiusz- nál a festék újból megjelenik, s színezi a fát a mű szerves részeként. A balladák, népmesék világa színes, színesek hát szobrai is. Festi a hársat, juhart — mert ezek világosak, önmagukban nem elég sokatmondók, sápadtak. A legszebb barnákat, feketéket a tűz adja a fának, minden darabnál mást és mást. Ezért égeti is a fát, kihozva anyagának olyan szépségeit, amit másképpen nem lehet. Régi fejfák, időette palánkok fájára gondoljunk s érezzük ezt a felületet. Az égetés, Szervátiusz Tibor monumentális szobrainak szinte meghatározója lesz. Dózsájára vaskoronát húz, szögeket ver belé, megégeti — igazzá válik a forradalom füzében égő, majd megégettetett s Dózsává faragott rönk. A szerszámok, fogások, módszerek alkotónként, koronként változnak, eltűnnek, fölbukkannak újra. Nézzük, valóban annyit változtak volna? Az ősi csiszoló anyag, a homok — s a mai csiszolóvászon, a csiszolópapír: fölragasztott „homok”. A legfontosabb szerszámok — véső, bárd, balta — változtak az idők során, együtt fejlődve a kovácsolás fejlődésével, de amint elérték tökéletességüket, nem fejlődtek tovább. Másfél száz év óta alakjuk ugyanaz, legföljebb egyre több típus jelenik meg. Meghatározójuk a kézi kovácsolás,-------1- - 1 - -t - I — :_li—I. drágábbak. Legendásak egy- egy cég termékei. A fűrész mindennapos szerepet kap a népművészetben. Fával építkező népek építészetére figyeljünk, északiakra, szovjetunióbeliekre, lengyelekre, szlovákiaiakra, románokra, tiroliakra, főleg a homlokzatok ornamentikájára. A szalagfűrész, láncfűrész gyorsította a munkát, a reszelőt, csiszolópapírt fölváltotta a csiszológép. A megmunkálási idő rövidült, az eredmény hasonló a kézi szerszámokkal végzett munkához. A famaró hálás a falborítások, nonfiguratív szobrok készítésénél, de a vésőt, a kézi faragást nem helyettesítheti. A színezés végigkísérte a famunkákat a régi időktől máig, a természetes festőanyagoktól a vegyszerekig. A középkor temperája, olajfestéke — ha elvétve is - föl-fölbukkan. A pácok nem tüntetik el a fa szövetét, inkább kiemelik a ke- ményebb-puhább évgyűrűk játékát. A felületet megóvó, fényt adó anyagok sokasága ellenére még mindig legszebb fényt a viasz adja. Sorolhatnám a tüzet is, ez nem változott. Éget ugyanúgy, mint a szalma- vagy rőzseláng, csak a forrása más: benzinlámpa, gáz, hegesztőpisztoly. Es nem változott a fa, selymes, puha a hárs, erős, kemény a tölgy, tömör, színes a tiszafa, szívós, inas a szil, sárga az akác, fekete az ében. Ugyanúgy felhasználjuk a dióadta színes fatáblákat, mint Mestrovic, faragjuk a tölgyet, mint Barlach, beépítjük a hasítás adta rusztikus felületet, mint a japánok fogadalmi szobraikba, alakítja műveinket a fa ága, görcse, gyökere, mint a két Szervá- tiusznál. A beton, a vas, az üveg és műanyagok korában — visszatérünk a fához. Kimeríthetetlen szépségei, a természet közelsége, elérhető volta útitársunkká tette ismét. Megmunkálhatjuk úgy is, hogy kemény, szigorú formákban szóljon hozzánk. Legtöbben azonban inkább az oldottakat kedvelik; azt az alakítást, melyből előtűnnek az organikus iá*, fnrmní A Kirlon kf»ménv. Szervátius Tibor: Petőfi Mestrovic: Részlet a spliti kápolnából élettelen anyagokkal szemben a szerves élet tolmácsolója, mélységes emberi tartalmakkal, legyen az pásztorfaragás jelképrendszere, vagy szobrászaink humánus mondanivalója. A fa művészi felhasználása soha el nem múló divat: az ember és természeti környezete szerves kapcsolatának múltban gyökerező és mélyről fakadó humánus ki- fe*io7nHócí» üíaMái BEJUSS
