Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 2. szám
KOCZOGH ANDRÁS Mióta farag az ember? Amióta ráér. A kezdet kezdetén gyűjtögető ősünk idejét lefoglalta az élelemszerzés. Később a vadászat, földművelés, állattartás során már van némi szabad ideje — ráér. A környezetében legkönnyebben megmunkálható anyaghoz nyúl, a fához. Karcolja kővel, csonttal, kagylóhéjjal, színezi bogyók levelével, csiszolja homokkal, cápabőrrel. Eszköze minden, amit a természet ad. Óceánia egyes népei még a közelmúltban is így készítették, díszítették tárgyaikat. Afrika ősi kultúrájú törzsei évszázados hagyományaik alapján alakították szobraikat, használati tárgyaikat. Térben inkább, időben alig van távolság a faragó természeti népek s a magyar művészkedő pásztorok között. A ridegtartás nem kötötte le egészen a pásztor idejét, legeltetés közben alkalma volt tárgyai elkészítésére. Ebben a ráérős időben készültek a pásztorművészet legszebb darabjai, ivó- csanakok, sótartók, ostornyelek, bicskák, borotvatartók, tükrösök. Szerszámuk - az egy-két faragókés (bizsók), ár, cirkálom (körző), kanálvájó — elfér a tarisznyában. A hegyvidéki népeknek az erdő, a fa a megélhetés fő forrása. Ahol sok a fa, ott nagyobb darabokat is megfaragnak, bölcsőt, fejfát, mikor minek jön el az ideje. Körösfő népe ma is készít díszes dobozokat, vásároznak vele, kiegészítendő a föld adta szűkös jövedelmet. De asztal, szék, padka, a tornác, a tetőszék s a házban és a ház körül még sok más, a faragó ember művészi hajlandóságáról tanúskodik. Részlet Wit Stwosz oltárából.
