Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)

1976 / 2. szám

Gundelfinger Gyula: Tachenstei ni várrom. 1872.

Barabás Miklós: Gralenberg alakokkal. 1839.

A Magyar Nemzeti Galéria grafikai osztályának ez a második „állandó" kiállítása a Budavári Palotában. Az első kiállítás válogatott remekműveit nehéz lesz egyhamar túlszárnyalni, de — mondhatni szerencsére- még jó ideig az „ismeretlen kincsek tára” marad a gazdag grafikai gyűjtemény, amely sokféle csoportosításban kínálhat meglepetéseket.

Canaletto, Belotto, Guardi egy évszázaddal későbbi magyar utódai a grafikában testet öltő friss szemlélettel jelentkeznek a kiállításon: 1830—1840 körül Markó Károly, Barabás Miklós és a méltatlanul keveset emle- •( getett Libay Károly Lajos, majd az 1850 utáni években a már az egzotikus messzeségeket is mind többször felkereső festők ’ népes tábora: Markó Károly tanítványai, Ligeti Antal, Molnár József, Kovács Mihály, | Kozina Sándor, Telepy Károly, Brodszky [ Sándor, Keleti Gusztáv. 5

Eddig tart a műfaj sajátos korszaka. Med- r nyánszky László áthidalja a két századot, ^ az ő művészetében az a bámulatos, hogy ,- miközben megőrzi a XIX. század minden értékes hagyományát - jóformán minden XX. századi mesterünk újítását is előlegezi: '■ arcképein Nagy István tömör emberábrázolását, panteisztikus tájain Egry József har- ' mániáját, expresszív figurális kompozícióin- például a Szerbiában címűn - Derkovits Gyula ítéletmondó indulatát. Mesteri, oldott, nagystílű rajzművészete áll még különös módon legközelebb a múlt századi vedutaszemlélethez, amely vele éri el a csúcsát. Vaszary János olasz városképei már más látásmód kezdetét jelzik.

A művek a múló időben újból és újból megszólalnak. Mi kevesebbet, ugyanakkor többet is tudunk róluk a saját koruknál. Arisztokrata családok „jobb sorsra érdemes” leszármazottai töltötték óráikat, napjaikat műkedvelő buzgalommal rajzolgatva a múzsák ligetében, a múlandóság előérze- tétől is ihletve, bár még nem érezték a világot megforgató erők lávaizzását, amiről Justh Zsigmond, az író és Mednyánszky László, a festő — e két, jövőbelátó arisztokrata - már hosszas, baráti eszmecseréket folytatott.

Mindez hozzá tartozik a múlt századi, számunkra oly kedves és becses „kis magyar proto-reneszánsz” képéhez. Hozzá tartoznak a régi templomok tornyai, az olasz vedu- ták „belcantó”-ja, a finoman lavírozott tussal, tollrajzzal, akvarellszínekkel ábrázolt egzotikus városrészletek, viseletek. A legrokonszenvesebb vonásuk talán éppen a szerénység. Ezek a művek nem akarnok „egyéniségek” vagy „irányzatok” cégtáblái, létük nem szorul hasznosságuk, használhatóságuk bizonygatására. Nem tartoznak a művészet csúcsteljesítményei közé, de amire vállalkoztak, azt becsülettel megadják, nem játszanak kiszámított szerepet, vo-