Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 2. szám
Szürke, vizes felhők függönyzik a távol eget: lenn fénylik a tó; hal csobban; a hullám lassan omolva távoli kürtszót lenget a síkosán elgyüröző hab hús páráiban ... 0/ csak a horgász, néz, figyel éber szívvel a szint, formát oldó-váltó ragyogásban. Csend van benn s vele; nem mozdúl, elvétve harákol; issza a látványt, ujja tapintja zsinórral a horgot, s úgy cserkészi homályos mély vízből a halat, mint alkonyi, hajnali, évszaki fénybe-homályba hanyatló lét vak mélyéről kristály káprázatú álmát. Horgászpadjáról keskeny padló visz a partra: nem szédülve: csak ő lép rá, — így védi magányát; ingó fényhidakon lendül fel örök tünemények forgatagába s vissza a békés kertek ölébe. Szófukaron bár szívesen ejt szót földmivelővel s ritka baráttal. Az ember, a táj: jele néki csupán a mindenségnek . . . Hozzá kapcsolódnak a művészetről, a kiváló egyéniségről szerzett legszemélyesebb és legmélyebb élményeim. Naponta látom képeit, gondolok rá, találkozom vele. Sokszor emlékszem vissza a közös horgászpa- dozásokra is. Megpróbálok hát egy ott folyó beszélgetést felidézni. Persze csak a velejét. Mert eredetiben az ilyesmi órákig eltartott; hosszú hallgatások, a horog körül történtekre tett bosszús vagy örvendetes megjegyzések, orrszívások, krákogások szakították meg. — Piktor bácsi, te voltaképpen miért szeretsz horgászni? A csend megfagyott, aztán, mintha bomba robban, dördül. Végigmért. Némi gúnyos megvetéssel. Legszívesebben nyilván így felelt volna: Csak! De tudta, nem ugratom, az igazságra vagyok kíváncsi. Mondogatni kezdte tehát:- Három fő oka van. Először is csend van itt, magány, de telt, beszédes; a szél, a víz, az ideszűrődő élet hangjai nem zavarnak, inkább körülvattáznak: védenek is az élettől, meg össze is kapcsolnak vele. Aztán a látvány! Egyszerre óriási és bensőséges. Folyton változik és mindig azonos önmagával. Igazi festőnek való életközeg. Végül a horgászizgalom. Azért horgászok úszó nélkül, csak a zsinórt megfeszítve, ólom- göbös fenékhoroggal, mert közben nézhetem a néznivalókat, tűnődhetek. A horgászideg az ujjaimhoz hozza el mindannak hí- rA» v-imi rt iknrnnt körül tnrtftnilf! idea az idegnek. Izgalmas, amikor harap a hal, s amikor egy-egy jó nagy pontyot ki is kell hozni. A többi már nem lényeges; otthon örülnek a fogásnak; elkészítik vagy elküldik ajándékba. Mert a halat én voltaképpen csak ritkán szeretem. — Hogyan kerültél ide? — Sok baj után. Nem tudom, melyik fontosabb, a jó vagy a rossz emlék? Nekem inkább az utóbbiból van nagy raktárom. Zalaújlak, ahol szegény parasztok gyerekeként születtem, nincs messze ide: egy megye. De Pesten voltam már kisgyerek is. Apám alkoholista lett, mellette a mama szent. Mit tudtok ti arról, micsoda iszap, mennyi féreg, bogár, szenny van a nagyváros mélyében! — Mindig csak festettem. Olyankor abba a világba léptem, ahol az ember elveszti magát. Ilyenkor szabadulnak föl a mániás rajongások. Ilyenkor építi az ember azt a boldog, képzelt világot, amiben a megnyugvás ismeretlen; amikor a képen-színen-vonalon kívül nem tud mást látni. De pontosabbat is mondhatok: 1916 tavaszán lábadozó katonaként a badacsonyi kisegítő kórházba kerültem; itt ismerkedtem meg Juliskával, aki akkor Vízkelety ezredes felesége volt. 1918 júliusában ösz- szeházasodtunk. Keszthelyen éltem aztán sokáig, már megözvegyült anyámmal együtt. Ettől kezdve nem szakadtam el a Balatontól. — Jó ott fenn, a hegyoldalban? — Tavasz végétől őszig. Akkor igen szép; mindenem megvan, ami kell. De néhány tél ott irtózatos volt. Novemberben már szinte korommá változik a világ; a petróleumlámpa fényénél csak a mindig ismétlődő formák jelennek meg: Juliska és Mama, a szürke meg a fekete macskánk kisebb vagy nagyobb árnyékkal, a rádió a tolakodó tökéletlenségével — bár sokat ellensúlyoz az egyhangúságon. A párkányos, zöld szemű cserépkályha is mindig ugyanazt fújja pattogóan unalmas romantikájával. S folyton rakni kell, mivelhogy úgy jár át házunkon a szél, mint a szitán. Szerettünk volna valahogy lejjebb kerülni, közelebb a boltokhoz, ahol legalább villany van, talán Badacsonyba. — Egész nyáron sétálsz, itt ülsz a pádon. Mikor dolgozol? — Mindig. Nézek, látok; néha krokizok is. De főként élek. Minden porcikámmal. Komolyabban itt a nyár végén tudok dolgozni, ha csend van és alkalom. Mama boldog velem; Juliska igyekszik megérteni, amit csinálok. Néha eljöttök ti, barátok, megnézitek; van, ami egy nap alatt kész, van, amivel sokáig kell foglalkoznom. Most Pesten télen is dolgozom; különben utálom a várost, de foglalkoztat. A formák, fények, az emberek mások. — Tehát nem csak a Balaton festője vagy? — Egyik sokat tudó, beszédes barátom azt írta: egy húron is tudok zenekart játszani. Mnrhnuín! Már minthoav az eqy húr. Sok Egrytk ,.szőlőhegyi ha/lika" (Egry rajza) Egryék háza Badacsonyban képet festettem máshol is, más motívumokról. Ungvárt, a Tátrában, Franciaországban, Belgiumban, Szicíliában és másutt. De a Balaton visszaszív s mindenhová elkísér. Akarod róla egypár definíciómat: „a szivárványok gyűjtője”; „a természet örömkönnye”; „itt még a tehénbőgés is meg- zenésül"; „a Balatonnak nincs hétköznapja"; „terében minden figura ünnepi megjelenésben magasztosul fel”; „a Balatont a szegény halászok és vincellérek tették szentté”. De tréfán kívül: a Balaton azoknak, akik nem belső életével foglalkoznak, csak tetszetős banalitását adja. Nem lehet belőle iskolát csinálni; nem lehet hivatalos piktúrához igazítani; aki csak részleteiben és nem egészében ismeri, sohasem ismeri meg valójában. — Akkor hát a Balaton ürügyén a természetről beszélsz? — A természet előtt mindig valami templomi áhítat fog el. Ilyesmit én csak akkor éreztem és csak akkor érzek egyébként, ha képtárba lépek. Nekem az a templom; csak ott jutok a nagy festőmesterek műveinek látásához. A természet és a nagy művészet arról ad hírt, amiben minden felmagasztosul, csodálatos lesz; ami nagyobb miná- lunk, mert elveszítjük benne mindennapi magunkat.
