Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 1. szám
A restaurálás előtörténete a XV—XVI. századig nyúlik vissza. Ekkor még, ha a tárgyon javítás vagy módosítás történt, a továbbiakban az egész alkotást a restaurátor művének tekintették. A műalkotás eredetiségének megtartása tehát nem volt követelmény. A reneszánsz kor antik iránti érdeklődése nem változtatott ezen. Bár az antik faragványokat nagy figyelemmel tanulmányozták, rajzolták, utánozták, az eredeti darabokat minden további nélkül átfaragták és új célra használták fel. A XVIII, században a fejedelmi nagy képgyűjtemények megőrzésének igénye ébresztette fel a festmények javításának gondolatát. Ekkor dolgozták ki például az új alapra átültetést, az új vászonra húzást, és más eljárásokat, melyek később a restaurálás alapmódszereivé lettek. Ebben az időben már a restaurálás célja a műtárgy eredeti állapotba való visszaállítása. 1770 és 1817 között Velencében P. Edwards angol festő restaurátorműhelyt tartott fenn, 26 restaurátort foglalkoztatott, és évenként 17 képet restaurált. A műhely, amelyet Goethe is meglátogatott, céhszerű keretek között dolgozott, tagjai eljárásaikat titokként kezelték. A XIX. században a restaurálás elvei tovább finomodtak. Fiorillo például (1800 körül) azt hirdette, hogy a műalkotás hiányzó részeit nem szabad pótolni, mert ez a mű hitelességét csorbítja. A XIX. sz. második felében von Pettenkoffer (a lakkréteg regenerálási módszerének feltalálója) MEGMENTETT MŰKINCSEK E. NAGY KATALIN hangsúlyozta először a dokumentálás szükségességét. A restaurálás ekkor leginkább a képzőművészet terén fejlődött; a cél a műtárgy eredeti állapotának visszaállítása volt. Az elvekhez azonban nem mindig igazodott a gyakorlat. A XX. században ezek az elvi követelmények egyre inkább érvényesültek a gyakorlatban. Üj igények is támadtak, egyebek között az anyag elöregedésének oknyomozó vizsgálata, ami már természettudományi ismereteket is követelt. A tudományos kutatások újabb eredményei végül is olyan mérvű szakosodáshoz vezettek, hogy egy- egy terület ma már több szakember együttes munkáját igényli. A műtárgyak konzerválása, rekonstruálása és restaurálása, mai felfogás szerint, csak művészettörténész, kutatóvegyész, biológus és restaurátor közös munkájával oldható meg. Athénban 1931-ben nemzetközi konferencia fogalmazta meg először az igényt a konzerválás és restaurálás intézményes tanulmányozására; ezért nemzetközi központ létrehozását határozták el. A konferencia elfogadta a Restaurálás Nemzetközi Alapokmányát is. Az egyre összetettebb kérdések hamarosan szükségessé tették egy új dokumentum megfogalmazását. Ez 1964-ben, Velencében, a II. Nemzetközi Kongresszuson megtörtént. Az itt elfogadott — Velencei Charta néven ismeretes — dokumentum, a múlt szellemi üzenetét hordozó alkotásokat az emberiség közös örökségeként értékeli, és aláírói ennek az örökségnek a megőrzéséért felelősnek tekintik magukat. FALKARPIT (KIRÁLYOK IMADASAJ RESTAURALAS ELŐTT A „kisművészetek” iránti érdeklődés viszonylag későn ébredt fel. A XIX. sz. második felében Európa-szerte megalakulnak az iparművészeti rtiú- zeumok — a budapesti 1872-ben. Iparművészeti Múzeumunk gyűjteményét nem korszakokra vagy stílusokra tagozódva, hanem műfaji beosztásban építi fel. Felhasznált anyagok és gyakorlati célok szerint különbözteti meg az iparművészet fő ágait a következőképpen: textilművesség (csipke, szőnyeg, gobelin, batik, hímzések stb.), bútorművesség (hangszer is), fémművesség (vas, ón, bronz, ékszer stb.), könyvkötészet, bőrművesség, agyagművesség (fazekaskészítmények, majolika, fajansz, porcelán stb.), üvegművesség. A felsorolás is mutatja, hogy az „iparművészet" gyűjtőnévvel jelölt alkotások nagyon is különböző mű- vességeket fednek. Az efféle iparművészeti gyűjtemények anyagának konzerválása, restaurálása tehát sokrétű feladat. Szakrestaurátorokra van tehát szükség, olyanokra, akik a különböző műfajok művességtechnikai ismeretei mellett kellő kémiai és fizikai alapismeretekkel is rendelkeznek. A „Megmentett műkincsek” című kiállításon, amely 1976 áprilisában nyílik az Iparművészeti Múzeumban, mintegy 40 tárgy látható. Minden tárgy önálló egységet képez, oly módon, hogy a rendezők felsorakoztatják a mű mellett készítésének eredeti technikáját, eszközeit, bemutatják készítési módját (műhelyábrázolás) és a restaurálás menetét. A dokumentációs anyag kiegészül még a múzeum adattárában őrzött (Klösz György és Weinwurm Antal által készített) fényképfelvételekkel; ezek nagy segítséget nyújtottak ahhoz,
