Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)

1976 / 1. szám

>

világa így egyre színesebbé válik. Az Álarcosbálban, majd a Végzet hatalmában már tragikum és komikum alantas és magasztos pólusai között feszülnek csodálatos dallamívei. Az olasz művészet nevében ezt a szintézist teszi az európai színházak - ahogy ő nevezi: a nagy mutatványosbódék — kirakatába. Nem teljes elismerést aratva. A kritikusok gyakran éppen az olasz tradíciók nevében utasítják vissza. A londoni Times a Rigoletto bemutatója kapcsán a belcanto stílus megrontásán kesereg, és így összegez: „Ez Verdi leggyöngébb munkája . . . Hiányzik belőle a dallamosság, és ezt a hiányt nem pótolja a néhány jó kórusdarab, amilyet különben a szerző máskor is írt már." És jóslatként hozzáteszi: igen csekély esélye van a Rigolettónak arra, hogy repertoáron maradhasson.

Verdi azonban sohasem a kritikának, hanem inkább a közönségnek hitt. A bukások esetében is. Évtizedekkel később is aggályos gonddal dolgozta át azokat az operákat, amelyeket a közönség hidegen fogadott. Pontosan felmérte, hogy a művek örök értékei csak a színházak pillanatnyi adottságain keresztül hathatnak, vagyis nem pusztán zeneszerző, hanem vérbeli színpadi szerző is volt. Csak akkor fogott egy libretto megzenésítéséhez, ha már kiszemelte az énekeseket, és a karmestert. Részt vett a korrepetálás munkájában, és - különösen pályája második felében — mindig magának tartotta fenn az opera bemutatójának vezénylési jogát. Díszlet- és jelmezvíziói gyakran együtt jelennek meg a zeneivel. Egyik szövegkönyvírójának, Piavénak például így részletezi a Boccanegrával kapcsolatos elképzeléseit: „ügyelj nagyon a színekre ... Az első színben, ha a Fieschi-palota oldalt van, fontos, hogy ezt az egész közönség jól lássa, mert észre kell venniük Simonét, amint belép a házba, amikor kiáll az erkélyre és letépi a lámpát. Azt hiszem, ebben a jelenetben olyan zenei hatást értem el, amit kár volna a díszletek hibájából veszni hagyni. Azonkívül szeretném, ha a Szent Lőrinc-templom előtt volna egy kis lépcső három-négy fokkal, meg egy oszlop, amely alkalmas volna arra, hogy Fiesco nekitámasrkodjék, hogy az elrejtse őt stb. Ehhez a színhez tág horizont szükséges ... A közönségnek látnia kell a tengert: egy függő, fényes vászon lehetne . . . Ahol a dózse megparancsolja Pierónak, hogy tárja ki az erkélyajtókat: látni kell a gazdag, fényes kivilágítást, mely nagy területre terjed ki, s legyenek láthatók a lámpák, melyek lassan, egymás után kialszanak, amíg aztán a dózse halálának pillanatában minden mély sötétségbe merül. Ügy hiszem, ez nagy hatású pillanat és odavan, ha nem jó a színpadkép."

Verdi nyolcvannyolc éves korában, 1901. január 27-én, hajnalban halt meg. Végrendeletében megtiltja, hogy temetésén zene szóljon. Arturo Tos- cpnirii, operáinak legkiválóbb tolmácsolója, tizenöt évvel halála után felüti a Falstaff partitúrájának kéziratát és a következő odavetett búcsúszavakat olvassa: „A Falstaff utolsó hangjegyei. Mindennek vége! Eredj, járj utadon, amíg csak tudsz . . . Mulatságos kópé, aki örökké igaz vagy, s minden időben, mindenütt más álarc alatt bújsz meg! Menj! . . . menj . . . eredj utódra . . . isten veled!”