Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 1. szám
bői feltörő, sok dimenzióra kiterjedő saját univerzumáról szólnak. E tulajdonságai mélyültek tovább a Shakespeare Athéni 7/monját illusztráló sorozatában. Londoni évei alatt fametszeteinek technikája is állandóan gazdagodott. Az ifjúi évek egy-két vésővel készült, a népi fafaragások egyszerű megoldására emlékeztető, nagy feketefehér síkjait a vésők egész kis zenekarával megteremtett síkoknak és vonalaknak a képfelületet az addigiaknál sokkal jobban betöltő, s a részleteknél is szívesen elidőző, fölényes kezelése foglalja el. Azt hiszem, a művész akkor áll a legnehezebb feladat előtt, amikor egy élő vagy nemrég még közöttünk élt írót kell megjelenítenie. Minden íróábrázolásnak ugyanis — legyen az rajz, szobor, plakett vagy bármi más — egy sajátos ellentmondást kell feloldania. Azt, hogy az író testi valósága (arcvonása, testalkata) sohasem tükrözi teljesen azt a világot, amely műveiben megjelenik. Ezért is a hagyományos értelemben vett portrészerűség önmagában ritkán bizonyult elegendőnek az író bemutatásához, s még azok is, akik ,,élethű” ábrázolásra törekedtek, rendszerint valamilyen allegorikus jelentésű kiegészítést, díszletet, hátteret alkalmaztak. A modern íróportrék alkotói ezt a nehéz feladatot rendszerint úgy próbálták megoldani, hogy megőriztek valamit az író testi valóságából, de oly szuverén módon bántak vele, mint a festményeiken, rajzaikon ábrázolt tárgyakkal, vagy tájelemekkel. Testi valóságuk képét is elemeikre bontották szét vagy éppen szintetizálták, s mindezt az író világát is megragadó, immár nem allegorikus, hanem mélyebb szemiotikái értelmű, esetleg absztrakt jelekkel komponálták össze. így járt el Buday is már a néhány régebbi íróportréjában. A most előttünk levő portréi pedig, úgy érezzük, ha lehet, még gazdagabbak és mélyebbek, mint az előzők. Buday írta Radnóti Miklósról készített egyik portréja kapcsán: ,A metszet hátterében idéztem Miklós Újhold c. kötetében a Tört elégia c. vershez készített fametszetem két részletét, valamint a címlapra készített metszet motívumát. Ez utóbbi szinte ijesztő megérzése volt (1935-ben) Miklós későbbi tragédiájának — a fekete égben a sírjába zuhanó költő kinyújtott karja int búcsút a felkelő újhold felé. Nem tudtam ellentállni, hogy újra ne használjam ezt a különös motívumot is — bármennyire fájó és rettentő jelentőséget is nyert a későbbi évek eseményeinek szomorú tükrében.” A most bemutatott újabb, nagyobb formátumú változat tovább gazdagította a kép motívumait, s a halál víziója mellett a versek dinamikus tájélményére s fiatalos erotikájára is, tehát az egész Radnótira kitekint. Jó néhány portréjánál azonban Buday nem elégedhetett meg azzal, hogy egyetlen arcot ragadjon meg: arra volt szüksége, hogy ugyanannak a költőnek több arcát egymáshoz komponálva fejezze ki az életmű változó, gazdagodó világát. Ezt tette például Ady-portréjában, ahol a nagy versek Érmindszenttől Párizsig, Lédától Csinszkáig felsorakoztatott motívumaiból Ady három arca domborodik ki. És ezt tette a sorozat egyik, talán legbravúrosabb metszetén, amelyen Arany két arcát, a „Toldi" és az „Öszikék" költőjének arcát komponálta össze, körös-körül pedig versmotívumok sorakoznak. A metszetek kompozíciói, egy-egy rokonvonásuk ellenére, a megoldások olyan gazdag változatát tárják elénk, hogy mindegyik meglepetésként hat. Talán elég, ha csak azokra a metszetekre utalunk, amelyek egymástól olyan különböző íróink világát ragadják meg, mint Csokonai, Kaffka Margit, Madách vagy Illyés Gyula. És bár mindegyik egy nagy művész személyiségének, sőt, személyes lírájának kifejezése, ugyanakkor az író világának objektív értékű felidézése is. Aligha lehetne másképp, hiszen Buday művészetének egyik jellemzőjét épp abban ismerhetjük fel, hogy mindazt, amit illusztrál, az intellektus világán átszűrve teszi a magáévá. Iróportréinak külső és belső hitelességét nem utolsósorban épp ez a magas rendű alkotómódszer teremti meg.
