Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 4. szám
az esélyét ahhoz, hogy önmaga védekező, sőt támadó képességével legyőzze a betegséget. A korszerű gyógymódok eredete, anyaga vagy módszere sokszor ott található a legősibb orvoslás tárházában. A legrégibb és legeredményesebb gyógyeljárásokat a kínai orvostudomány alkalmazta már négyezer évvel ezelőtt. Az ősi nézetek között rangos helyet kapott a preventív szemlélet. A fekete himlő ellen Kínában már évezredekkel ezelőtt „védőoltással" védekeztek: a beteg himlőhólyagjából a nyirkot egészséges ember orr-nyálkahártyájára dörzsölték, így — évezredekkel megelőzve az angol Jennert — megtalálták a himlő elleni védekezés módját. A járványok elleni védekezésnek ez a preventív szemlélete világszerte elterjedt, a fertőző betegeket elkülönítették, felismerték a romlott étel, a fertőzött víz szerepét, s azt, hogy egy fertőző beteg megbetegíthet másokat is. E védekezési forma a középkori járványok idején már általános volt. A tapasztalati úton fejlődött orvos- tudomány minden lehetőséget igyekezett felismerni és a gyógyítás szolgálatába állítani. A régi Babylon- ban, négyezer évvel ezelőtt, a beteget forgalmas helyre vitték, hogy az arra járók tanácsot adhassanak neki. Ebben az időben Babylonban már végeztek műtéteket, operáltak testüregeket és szürkehályogot is. A gyógyfüveknek, teáknak, „plántáknak” a kínai, indiai, egyiptomi ősi orvoslásban nagy szerepük volt, s e füveknek a jelentős része ma is használatos, legfeljebb a feldolgozás technikája, terápiás alkalmazása eltérő (és nagy részük hatóanyagát ma szintetikusan állítják elő). Mezopotámiában már osztályozták a gyógynövényeket, és szükség szerint áztatták, párolták vagy főzték őket. A középkori Magyarországon, de még századunkban is járták a házakat a füvesasszonyok, a javasasszonyok. Falvainkban napjainkban is fennmaradtak ilyen hagyományok. E növényi szerek egy része ma is igazi gyógyszernek tekinthető, más részükről valami külső jel, bizonyos szokások miatt feltételezték (alaptalanul) a gyógyító hatást. A tavaszi kankalint (primula) ínerö- sítő, „fájdalomoszlató" szernek használták, sőt, mert „vidító erővei bír, szédülésben, ájulásban, főfájásban virágának öntött theájával élni hasznos”. A kamillateát ma is olyan eredeti módon, azonos célokra ajánljuk, mint kétszáz éve. Hasonlóan ajánlja az orvos a hársfa virágát teának, nem ítélhető el a bodzafőzet, a zöldségek pedig mindennapos ételeink, s az erős húslevest jó fajta zöldségekkel főzve, legyengült betegeknek az orvos is rendeli. Van a régi füveskönyvekben olyan ajánlás is bőven, ami kiment a divatból, vagy mert haszontalan, elfelejtődött. A tavaszi violát szíverősítőnek, a csengettyűvirágot fájós nyak borogatására használták. A jázmint a nehéz szüléssel bajlódók szagolták. A fagyalbokor virágából, leveléből szájöblítő teát főztek, hogy az „eltágult ínyt és a lógó fogakat” megerősítsék. A kőrisfa leveleinek főzete lépdaga- dás, kígyómarás és szorulás ellen, a füge székrekedés ellen hasznos gyógyszer, s mert nemcsak a „megkeményedett hasat lapítja" meg, de a keléseket, daganatokat is, azokra borítván „meglapítja, vagy eloszlatja azokat”. A ma is kedvelt valeriánát a „macska gyökönke" gyökerét görcsoldó szerként ismerték. De rájöttek nyugtató hatására is, és eredményesen alkalmazták a „Szent Vitus tántzá- ban, a gyomorgörtsben, a szünád- rás (Hysterica) személyek szenvedéseiben s némelj kolikában". A sáfrányt a menstruáció serkentésében vagy altatószernek használták. A nősziromnak (íris) a sebek kezelésénél, a muharnak a kelések beolvasztásánál, a zabkásának a betegek roborálásánál, az árpának hidegrázásnál, a rozsnak sebek, geny- nyesedések kezelésénél szántak szerepet. A rómaiak gyógymódjai lényegében nem különböztek a primitív emberek módszereitől, eszközeitől. Több leírás tanúsítja a sebek, fekélyek kezelésének csaknem egységes gyakorlatát. Az ecetet hűsítő és fertőtlenítő szernek használták. Az ecetes borogatást napjainkban is alkalmazzák. A sebészi technika elég magas volt — hiszen Róma mindig hadban állt valahol — jól értettek a szúrt, szakított sebek gyógyításához, a csonttörés ellátásához. A nagyobb sebek gyógyításakor - például miután a sebet kimosták, a roncsolt részeket kivágták — összekötözték, pépes anyaggal vagy agyaggal fogták ösz- sze a sebszéleket, káposztalevéllel borították be, mert a káposztának sebgyógyulást segítő hatást tulajdonítottak. (Véletlen összefüggés, hogy a káposztában található K-vitamin- nak a vérképzésben szerepe van.) Ebben az írásban nem vállalkozhatunk arra, hogy az ókori vagy középkori orvoslásnak akár csak a főbb módszereit is számba vegyük. Hiszen az ókori Kínában az akupunktúrának — amely nálunk most kezd tért hódítani — hatalmas gyakorlata, pontos leíró tudománya volt; az Egyiptomban talált papirusz tekercsek közül jó néhány orvosi témával foglalkozik; vagy említsük Hippokratész műveit, például a „Szent betegséginek (az epilepsziának) a leírását, az „öt érzékszervről” való értekezését, a híres „Prognosztikát”, vagy „A levegőről, vízről, talajról" című munkáját. Tény, hogy Hippokratésztől kezdve Galénuszon, az arab Rhasesen, Avi- cennán, Harveyn, Vesaliuson és sok más tudós orvoson keresztül a mai napig, munkájuk velejárójának tekintették, hogy a népi gyógymódokat koruk tudományává fejlesszék. A legnagyobb kultusza — a minden korban tömeges járványok kivédése mellett — a test felszínén látható sebek, sérülések, kelések ellátásának volt. Marikowski Márton medicus doctor 1772-ben a londoni Tissot akadémikus tankönyvét fordította és alkalmazta „Hazánk állapottyához”. Ebben írja: „Valamennyi kenetet ditsértetnek a sebek gyógyítására, mind egyszerű tsalárdság, mivel a sebeket nem az emberi mesterség, hanem egyedül mgga a természet gyógyítja . . ." A köznép nem okult a doktorok intelmeiből, már csak azért sem, mert „sok borbély, s magát doctornak nevező ember” csalta ki a pénzt ku- ruzslással, patikaszerrel, „s mind valami tsudaszert tudott a nyavalyákra". így hát se szeri, se száma a sebekhez használt szereknek, melyek a kortársi „féltudományos" művekben találhatók (persze nehéz eldönteni, hogy mi számított tudománynak s mi nem, hiszen az eljárások jó részével eleget lehetett tenni a hippokratészi elvnek): Nol nicere! Csak nem ártani ! Az egyik tankönyvben például ezeket olvashatjuk a sebek ellátásáról: az egyszerű sebre: viaszolt vászon; a tüzes égő sebre: tejben főtt kenyér beléből pépet készíteni, azt olajjal elegyíteni; a friss sebre: tépett vászon; a megvarasodott sebre: tiszta vászon, vagy viaszolt vászon; a fejen levő sebre: nem szabad viaszolt vászont tenni, hanem sebfű flastromot; a nagyon megtü- zesedett sebnél: érvágás, kristály; a törődött, elhanyagolt sebre: borecet; ha ez gyógyulni kezd: petrezselymet, turbolyát; boldogasszony tövisét összetörve pornak a vérző sebre: szurok flastrom; a dagadt sebre: agyag flastrom. Lehetséges, hogy az orvosok és borbélyok tanácsát azért sem fogadták szívesen, mert a legtöbb tankönyvben az áll, hogy a sebek gyógyulását bőséges purgálással és érvágással kell segíteni. A purgálásnak, a hashajtásnak minden korban nagy jelentőséget tulajdonítottak: nem árthat az a testnek, ami kívül kerül onnan. Az érvágás főleg a középkorban terjedt el, s még a századforduló táján is alkalmazták. (E sorok írója is, kezdő orvosként még alkalmazta, idősebb kollégái tanácsára, a modern érvágást — a vérlecsapolást injekcióstűvel — magas vérnyomásos, gutaütött, vagy fenyegető gutaüté- ses betegnél.) Kérdés, hogy e beavatkozások a középkori durva eszközökkel milyen eredményt hoztak? Képzelhető, ha valaki elvágta kapával a lábát, még eret is vágtak rajta, hogy a „mérges savó” elfoly- lyon, és hashajtókkal itatták, bizony nem sok ereje maradt a gyógyuláshoz. A népi gyógymódok jó része — továbbfejlődve, tökéletesedve — napjainkban is él. Es ez akkor értékelhető helyesen, ha figyelembe vesz- szük, hogy őseink mit sem tudtak még ö baktériumokról, a fehérjékről, a vér szerkezetéről, és így tovább, meg aztán, ha azt is ide írjuk végül, hogy akáNkönyvet is lehetne írni azokról az elavult „régi gyógymódokról", amelyek húsz. tíz, de akár öt évvel ezelőtt is még a legmodernebbeknek számítottak. Borogatás
