Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 4. szám
HERMANN ISTVÁN A BÖLCSELEM CSISZOLÓJA Spinoza hatása több szempontból is bevésődött az európai kultúra történetébe. Mindjárt: a Spinoza-féle filozófus alkat szinte kivételesnek számít. Nem állami funkcionárius, mint ahogyan részben Bacon, Hegel is az volt. Nem egyetemi tanár, sem hivatalnok vagy a kulturális területen működő ember, hanem egy rendkívül szerényen élő, az üvegköszörülés napi iparosmunkájával foglalkozó személy, aki emellett filozofál, és olyan emberekkel cseréli ki levélben gondolatait, mint például Leibniz. S tegyük hozzá: az üvegköszörülés még optikai elmélkedésekre is indítja, az optika törvényeinek kutatása pedig erősen befolyásolja filozófiai gondolkodását. Filozófus, munkásember, iparos. Anatole France egyik hőse, Bergeret úr egyszer azon elmélkedik, hogy ha Napóleon olyan okos ember lett volna, mint Spinoza, akkor minden bizonnyal padlásszobában tölti el az életét és megír négy könyvet. Spinoza életében tehát van valami példaadó. Talán nem annyira látványos, mint Szókratészé, aki kiüríti a bürökpoharat, vagy Spinoza egyik gondolati elődjéé, Giordano Brúnóé, aki a Campo di Fiorin szenvedi el a máglyahalált. Szerényebb, de legalább olyan mély ez a példaadás. Persze, a személyes élet példája csupán az egyik fontos motívum, mely bevéste az európai kultúrába Spinoza alakját. Ehhez hozzájárult még az is, hogy személyében akadt egy gondolkodó, aki Bruno nyomán panteista mert lenni, vagyis nem félt hirdetni: a természettől különálló istenség nem létezik, és akinek arra is volt mersze, hogy a filozófiát az euklidészi geometria módszereivel vezesse le. S ez a levezetés, valamint maga a kérdésfelvetés, egészen különös eredményeket hozott. A marxizmus klasszikusai például Spinozának azt a kategóriáját emelik, ki, amellyel a németalföldi gondolkodó a természet keletkezését határozta meg. Azt mondja tudniillik, hogy a természet önmagának oka. Ezzel Spinoza tökéletesen szakítani tud a skolasztikus okság-elképzelés- sel. Kifejti, hogy a természetet nem lehet másból megmagyarázni, mint önmagából, s így tulajdonképpen a természet önfejlődése is felsejlik a Spinozái fogalomalkotásban. Éppen ez panteizmusának tartalma. Azonosítja ugyan a természetet istennel, de ennek az azonos lényegnek, a világ azonos alapjának nincsen szüksége arra, hogy másból magyarázzák meg, mint önmagából. Ateista gondolat ez? Nem valószínű. De következményeiben ateizmushoz vezetett. Ugyancsak messzegyűrűző hatást váltott ki az európai kultúra történetében Spinoza egy másik, jellegzetes fogalma. Felvetette, hogy vajon miként viszonyul az ember az isteni természethez, vagyis a valósághoz. S azt válaszolta: a valósághoz való leghelyesebb viszonyulás az amor dei intellectualis — az isten intellektuális szeretete, a valóság iránti intellektuális rajongás, a valóság megismerésének érzelmi telítettségű vágya. Ez a gondolat ezerszeresen visszhangzik később az egész európai kultúrában. Felmérhetetlen hatást gyakorol például a klasszikus német filozófiára, ugyancsak mélyen befolyásolja Goethét elméletileg, és kulcsot ad számára az esztétikai-etikai értékeléshez is. Mert ki az értékes ember? Az — s ennek művészi jelentősége rendkívüli —, aki a valóság iránti intellektuális rajongással rendelkezik, aki értelmesen, de egyúttal szenvedélyes értelmességgel, tekint rá a világra, és aki éppen ezért képtelen elszakadni a valóság problémáitól. Nem véletlen az sem, hogy Goethe nagy elődje, Lessing, éppen egy fiatalkori Goethe-vers, a Prométheusz elemzése kapcsán vallja be barátjának és beszélgető-partnerének, Jacobinak: titokban ő is Spinoza híve, mert jobb filozófiát, jobb elgondolást a valóságról soha és sehol nem olvasott. Látjuk, hogy a geometriai módszer, az euklidészi geometria formális mintája, egyáltalán nem akadályozta meg Spinozát abban, hogy túllépjen a természet magyarázatán és az emberi természet nagy problémáinak magyarázója is legyen. Az amor dei intellectualis pusztán egyik példpja volt ennek. A szenvedélyes ember képét, illetve a szenvedélyesen megismerő ember képét rajzolta fel Spinoza, s ez tökéletes összhangban van élete példájával. Ugyancsak kitörülhetetlen hatást gyakorolt Spinoza a szenvedélyek elemzésével korára és az utókorra. Az előbb a valóság intellektuális szeretetéről szólva kiemeltük, hogy ez a panteista - tehát a természetben az istent elgondoló vagy az istent a természetbe belecsúsztató — felfogás annyit is jelentett: nem elég az intellektus, mert az szenvedély nélkül mit sem ér, erőtlen és bágyadt lesz. Spinoza ezért hangsúlyozza azt is, hogy szenvedéllyel nem lehet szembeállítani mást, csupán egy másik szenvedélyt. De ennek következménye, hogy Spinoza tanításában felmerül az a gondolat, mely szerint vannak rossz szenvedélyek s ezek közé sorolja a félelemérzést, a rettegést, valamint az elvont reményt. Ez is olyan felfedezés Spinozánál, amit azután később az európai kultúra állandóan visszhangoz. Goethe a filisz- terről írva Spinoza nyomán jellemzi így a nyárspolgárt: telítve van félelemmel, és folyton csak abban reménykedik, hogy majd az isten irgalmazni fog. A goethei gondolat tovább él Lukács Györgynél is, és a mai marxista filozófia egy részében. Hogy mennyire aktuális ez az eredetileg Spinozától származó koncepció, azt mind a modern élet, mind pedig a modern pszichológia tényei mutatják. Mennyire elterjed éppen napjainkban például a szorongás, a félelem, s mennyire párosul a csalóka reménnyel. Szinte közhellyé vált már a gondolat, mely szerint a pan- teizmus nem más, mint teológiai köntösbe öltöztetett ma-
