Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)

1976 / 4. szám

alakítása, s az ebédlő bármely rangos szálló éttermével versenyezhet, körben üvegfrontjóval, hogy a bent ülök félórára legalább természet- közeiben lehessenek. Színházzá gombnyomásra átalakítható előadóterem, orvosi rendelő — röntgenszobával —, fodrászat, könyvtár, uszoda, szauna, tornaterem, pingpongterem, céllövölde, zeneterem, barkácsműhely, varrószoba, szövőszoba áll bárki rendelkezésére.

Kétemeletes kísérleti épületben minden kérdéses beépítést, új technológiai vállalkozást kipróbáltak építkezés közben: a mobil-falaktól a színhatásokig. így tökéletes összhangot teremthettek egységes grafikai megoldásoktól kezdve a változatos bútorokig, nem ismételve sem színt, sem formát. Ez az ezerkétszáz dolgozót befogadó épület szociális és szórakoztató részlegek bőséges beépítésével, szintézise a ma követhető építészet, belső- építészet, iparművészet eredményeinek. Hatalmas ív az, mely a faházaktól idáig vezet, de az alapelvekben, az ergonómiailag pontos funkcionalitásban, szerkesztésben (tág terek), anyagszerűségben (itt szürke Kuru-gránit, fa, textíliák, üveg), világító berendezésekben (Finnország legkorszerűbb megoldásai), klímaberendezésekben (először itt alkalmazott kétcsatornás rendszer) mégis rokonok. Aalto, epigonizmus nélkül, követhetetlen, egyedülálló egyéniség, Le Corbusier mellett korunk legnagyobb építésze. A vállalkozás bátorságában, szocializálódásában az új nemzedékek adnak tanulságos példákat számunkra.

Alvar Aalto Múzeum

Az uj Pohjola emeleti várója

HEGEDŰS GÉZA

A FÖLÉNKMAGASODÓ ÓRIÁS

Daumier karikatúrája Victor Hugóról

Aki születése után 175 és halála után 92 évvel indulatokat kelt olvasóiban — az maradandó nyomot hagyott maga után, és ma is alkalmas arra, hogy alakítsa tudatvilágunkat, viszonyainkat az emberekhez és a dolgokhoz. Victor Hugo életében sok ünneplésben és szidalmazásban részesült, de ellentétes és mindig indulatos vélekedések kereszttüzében állja a múló időt.

Victor Hugo iránt senki sem lehet közömbös, ha valamelyest is bepillantott életművének bozótjába. Lehet (és szokás) érte lelkesedni, lehet (és szokás) ócsárolni, lehet (és szokás) gúnyolódni rajta, de mindig oly módon, hogy úgy nézzünk szembe vele, mint fölénk magasodó óriásra. Egy másik nagy költő, aki merőben más utakat tört a szépségek birodalmában — Baudelaire — „lángelméjű szamár"-nak nevezte; egy kitűnő modern író — Andre Gide —, aki gyűlölte azt az egész romantikát, amelynek Hugo volt a világirodalmi főszereplője, arra a kérdésre, hogy ki volt a legnagyobb francia költő, mély sóhajtással így válaszolt: ,,Ó jaj, sajnos Victor Hugo"; leggyűlölködőbb ellenfelei pedig azt mondták és írták róla: „Buta, mint a Himalája!" A kortársi kritika az oly harcias Theophile Gauthier-től (aki egyébként finom hangú jó költő volt) a még harciasabb Bajza Józsefig (aki egyébként finom hangú jó költő volt) az istenségeknek kijáró hódolattal borult elébe. A közönség pedig olvasta és lelkesedett érte, olvassák és lelkesednek érte. (S engedtessék meg, hogy az emlékezés írója ide szúrja be saját szubjektív, azaz alanyi olvasói véleményét: ha megkérdik tőlem, hogy melyiket tartom a világirodalom legjobb-legszebb regényének, habozás nélkül felelem, hogy Tolsztoj Háború és békéjét, s ha azt kérdezik, hogy ez után mi következik, melyik a második legjobb-legszebb, ugyanilyen habozás nélkül felelem, hogy Victor Hugo Nyomorultak-ja.)

Jellemezni kevés jelzővel lehetetlen. Hiszen ez a nagy regényíró csak amúgy mellékesen volt regényíró. Mindenekelőtt költő, a francia vers és verselés mestere, akinek hangskálája a suttogástól az orkánig, a magánélet meghittségétől a politikai pátosz lelkesültségéig és átko- zódásig terjed. Alkata szerint vátesz, a nép prófétikus szellemi irányítója, akárcsak Dante vagy Ady, de szerelmi költészetének, a magánöröm és magánbánat kifejezésének olyan bűvész-művésze, akit a többi „nagy” legföljebb elért, de túl nem szárnyalt, és a végső évtizedekben az öregkór érzelemvilágát — így a nagyapaság derűs-szomorkás élményeit - sem előtte, sem azóta senki versekbe így nem fogalmazta meg. És lám, ez a költőfejedelem, jó néhány évtizeden keresztül az európai színpadok legtöbbet vitatott, játszott, tapsviharokat és füttyorkánokat keltő drámaírója volt. És ha hozzátesszük, hogy viharokat keverő politikai szónok és publicista, hogy riportkönyvei izgalmas érdekességben és gondolatébresztő erőben regényeivel vetekednek, hogy irodalomelméleti elmélkedései új: korszakot nyitnak, hogy politikai emig-