Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)

1976 / 4. szám

vörös házacskák és a végtelen ég. És ez a sajátos földrajzi, gazdasági, éghajlati, települési, közlekedési együttes sem a tavak között kanyargó végtelen utakról, sem repülők madártávlatából nem válik unottá. Látta Lönnrot a végtelent házuk mögött, és ült abban a nagy szobában, melybe begyűlt a környék apraja-nagyja, mert befért, és hallgatta az ősi énekeket, pengette maga is a kantelét, ezt a sajátos citerát, mely ma is ott függ szülőháza falán. Hosszú volt a tél, hosszú volt az ének, hosszúak a fenyőgerendák, melyekből épült a ház, nagyok az ablakok, hogy minél több fény begyűljön. Van régi parasztház, ahol fából készült fogaskerekes csőrlővel húzták fel a nagy asztalt lapjával a fal mellé, hogy az se aggasson, miután lábait kiemelték, másutt a fekhelyet építették két egymásba tolható félből, mint mi a rekamiét. A finn népi építkezés anyagban gondolkodott, és leleménnyel élt. Anyagszerűség és funkcionalizmus jellemzi a modern finn építkezést is.

A régi paraszti faházakat ma szétbonják s felépítik másutt, nyári szállásnak, de lakásnak is. A konyhát, mellékhelyiségeket csempével borítják, korszerűen rendezik be, s a lakószobákban felhasználják a régi népi berendezés javát, esetleg mai kivitelben, mint a hintaszéket vagy a ryijyket (rüjjü), ezeket, a kezdetben ágytakarónak használt ősi, csomózott szőnyegeket, s készítenek illatos tujából olyan vajkenőket, kanalakat, melyek egyszerűsített formájukkal a korszerűség igényeit tökéletesen kielégítik, maiak, jóllehet sok évszázad áll mögöttük. A finn iparművészet nem népieskedésből vesz át elődeitől szerkesztési formákat, hanem azért, mert jobbat nem találhat. A szinte végsőkig tökéletesített népi építészet megteremtette belsőépítészetét s iparművészetét is egyben. A finneknél elég későn kibontakozott, de ma annál teljesebb iparművészet, nem kevésbé, mint a századeleji modern építőművészet, a népművészetből merített, s míg másutt erős határt húznak népművészet, népi iparművészet, iparművészet és ipari művé-, szét között, a finn Design Center-ben valameny- nyit együtt láthatjuk: kisipari szaunát és rozsda- mentes ollót. A finnek nem a módszerre, hanem a formaadásra és eredményre helyezik a hangsúlyt.

A nemzetközi találkozókról nálunk is ismert textiltervező főiskolai tanárnő, Kirsti Rantanen ugyancsak ilyen és újból felépített gerendaházban lakik. Kárpitjai díszítik a Grúzia-hajó bárját éppen úgy, mint a nemrég épült Hesperia Szálló éttermét. Hogy a népi élmény mennyire nem ornamentikák átvétele vagy átírása, hanem mélyről jövő közlési igény találkozása a nép egész kulturális örökségével, azt sokak között Rantanen faliszőnyegei példázhatják annak a szimbolizmusnak jegyében, melyre a finn művészet minden ágában, képzőművészetben, zenében, irodalomban oly érzékeny.

Amikor Kirsti Rantanen úgy nevez el egy szőnyeget, hogy „Bárcsak nyár lenne már", s a textilen óriássá nőtt pillangókat sejtet, akkor a pillangók jelképében az északi ember hosszú,

naptalan hónapjainak vágyát fejezi ki, de megcsinálta a modern ryijyét is azokból a gyári textildarabokból, melyeket ő tervezett. Lodzban kétméteres, sárga, fehér, piros, kék anyagból kötött „Nadrág’’-ja kapott érmet az elmúlt évben, jelképezve a népi szólás-mondásban megtestesült lánykori vágyat: „Ó, ha ekkora fiút kaphatnék," — már amekkora a nadrág, másrészt a nadrágba szőtt galambbal a jóságot, varjúval a gonoszságot, nyulacskával a nagy nadrágban elfutó gyávaságot jelképezve.

Budapesten a „Lenhajú fány"-át láttuk, négy éve. Valóban olyan ez a faliszőnyeg, mint a félig feldolgozott nyaláb len s mögötte sejtelmes távolban az észak-finnországi táj. Még a tartalmilag már aligha leírható, elvontabb s faháncsból, nyírfakéregből, szalmából, zsákból készült kompozíciói belső rendjéből is kiérezzük a közmondások bölcsességét. „Ne etess velem fűzfából font kötelet” — írja egyik munkája mellé, — azaz „Ne adj be nekem hülyeséget”. „No, ennek csak szalmakenyér jutott" — s látunk egy szalmából font, kidomborodó kenyérformát, gyapjúval, lennel elegyített textílián. Rantanen az európai avantgarde kiállításainak résztvevője, ami azt jelenti és példázza művészetében, hogy népi jelképek és mai megfogalmazások mennyire eggyé válhatnak, mint ahogy korszerűség és múlt együtt van jelen Rantanen faházának minden kényelmet megadó bensőjében.

A finn paraszti faházban - ha most kiragadjuk őket a Baltikum egészéből, és nem beszélünk norvégokról, svédekről, észtekről, lettekről, litvánokról, az orosz faépítkezés rokon vonásairól — minden együtt van, ami architekturális művészetüket ma világhíressé teszi. Ami legfontosabb új lakónegyedekben vagy éppen vidéki gazdaságokban: szervesen illeszkednek be a környezetükbe. Helsinkiben a gránit dombhátak gyakran úgy emelkednek ki egy-egy utcavégben, mint valami víziállat domború háta a tengerből, s tavak partján a fák úgy állnak, mintha mögöttük nem bújnának meg a házak ezrei.( Helsinkiben negyedannyi ember él, mint Budapesten, de területe nagyobb, mert a fák ott maradtak helyükön. És ez nem valamiféle altruizmus, ez a tiszta levegő, a biológiai egyensúly létkérdése.

Népi építkezésünkben mi is anyagszerűek voltunk, de a vályogot, nádat, zsindelyt, napraforgószárat, rövid törzsű akácot, a nyarakon kevés fényt beeresztő, télen a meleget nem kiengedő kicsi ablakokat aligha tudnánk akárhogy is átírni, mai építészetünkben hasznosítani, s még a szép, íves tornácokat is legfeljebb családiház- építészetünkben alkalmazhatjuk. Mit tanulhatunk hát a finn építőművészettől, belsőépítészettől, iparművészettől? Sem Saarinenék gránitja, sem Aalto márványai, sem a roppant belső terek és a zord klíma ellen védő zárt külsők nem követhető példázatok. Mások a népi építkezés erényei s mások a ma követelményei, adottságai. „Az építésznek, ha lehetséges, az architektúra egészén kell uralkodnia, a városépítéstől az egyszerű, kicsi ajtókilincsig" — írta Alvar Aalto. 1896-ban három egyetemi hallgató építész, Herman Gesellius, Armas Lindgren és Eliel Saarinen — még diplomájuk átvétele előtt egy évvel — tervezőirodát alapított, s a következő évben már jelentős díjakat kapott. 1900-ban felépítették a Párizsi Világkiállítás finn pavilonját, s ezzel nemcsak magukra irányították Európa figyelmét, de letették a modern finn építészet alapkövét. Az elnyomatásban megáporodott szellemi élet, az utánzásokból eredt történelmi stílusok ésszerűtlen külsőségei, külső és belső merő ellentmondásaival szemben teremtették meg ők sajátos építészeti stílusukat, mely attól kezdve, hogy a Pohjola Biztosító Társaság épülete is állt Helsinkiben (1901): program, mérték és példa lett. Ezek a fiatalok, a nagy finn festő, Akseli Gellén- Kallela, ösztönzésére az álművészettel, a jelleg- teienséggel, a művészi kifejezés hazugságaival szemben akartak emberhez méltó környezetet teremteni, s bár „nemzeti romantikának” nevezték, éppen konstruktív erényeik voltak erősek. Vissza akarták juttatni a hazai anyagot, a követ (gránit és a porózusabb, de jól faragható vörös, ún. fazékkő), a fát (fenyő) jogaiba. Karjalába jártak gyűjtőutakra, hogy az ősi finn építészet nyomait keressék, melynek tanulságait abban látták, hogy: 1. Belülről kifelé kell építkezni, vagyis a külső nem mondhat mást, mint a belső. 2. Az alaprajzból kell kiindulni. 3. Érvényesülni kell hagyni az építőanyagok eredeti tulajdonságait, szépségét. 4. Az építészet nem hazudhat. 5. Az ékítménynek pedig nem az épület síkjait kell kitöltenie, hogy az anyag eredeti szépségéről, statikai szerepéről vonja el a figyelmet, hanem csak aláhúzhat, kiemelhet egy-egy egységet, ráirányítva a szemet az architektúra lényegére. Ezek a ma parancsolatai is.

Eliel Saarinen önmaga számos pályázatot nyert, s felépítette Helsinki központját, a Pályaudvart (1910-14). Közelében áll a Nemzeti Színház, Nemzeti Múzeum, Parlament, áruházak, s későbbről az új fejezetet jelző Finlandia, Alvar Aalto műve (1972). Saarinenék nemcsak épületeket teremtettek, de városképet is, és eleven, nagy hatósugarú művészi életet. Árkay Aladár budapesti, Gorkij fasori templomát, mint a finn szecesszió magyar változatát tartjuk számon. Akseli Gallén-Kallela hazánkban is járt és festett 1908-ban, gyűjteményes kiállításakor, s házát Helsinkiben Torockai Wiegand Edével tervezte, míg Saarinen 1902-ben épült Hvittrösk villájának számos vonását megtaláljuk Kós Károlynál. Élt Hvittrösk-ben - illegalitásban - Gorkij, gyakori vendég volt a zeneszerző Sibelius, s a család barátjának, Maróti Gézának márvány reliefje díszíti Saarinen műtermének falát.

A minden fölösleges díszítéstől mentes, a konstruktív belülről kifelé való nemzeti építkezésnek a világon egyedülálló múzeummá lett példája: Hvittrösk. Háromnegyed százados múltjával számos bútorát ma is korszerűnek érezzük, s bár azok az elemek, melyek főleg ornamentikáját, rézdomborításait a szecesszióhoz kötik: tegnapiak, egészében mégis a funkcionális megoldások, az anyag szépsége, a világos és harmonikus szerkesztés, térelosztás jellemzik. Megejtően von-