Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 1. szám
TIZENHAT LADA KINCS-CS. GY.Vannak értékek, amelyek még ma is egy-egy régi épület pincéjében, padlásán, vagy a földbe rejtve nyugosz- nak. Némelyikről sokan tudnak, mégsem kerültek napvilágra. Ennek néha csupán az az oka, hogy elrejtöik nem ismerik a rendelkezéseket, amelyek szerint államunk honorálja a megtalálót vagy a régebbi tulajdonost; egyébként is az állam csak a nemzeti kincsekre tart igényt, illetve azoknak az országhatáron túlra vitelét tiltja. A háborús események sok műkincset juttattak, rejtőztettek a föld alá. Az értékek tulajdonosai elhagyták az országot, és külföldön telepedtek le. Némely gazdag család annyi ékszerrel, műkinccsel, értékes festménnyel, szoborral rendelkezett, hogy azokat az ország határain túlra semmiképpen sem vihette, így hát többnyire elrejtette. 1972 augusztusában a nagy történelmi arisztokrata család tagja, dr. Károlyi István özvegye, jogtanácsosa útján kereste fel az illetékes minisztériumot, közölte, hogy a német megszállás alatt tizenhat nagy méretű faládába helyezte a főnemesi család nagy értékű műkincseinek egy részét, és a ládákat egykori fóti kastélyuk parkjában elásták. A jogtanácsos közölte azt is, hogy a család jelenlegi feje, Károlyi Istvánná, megfelelő részesedésért hajlandó megjelölni az elásott műkincsek pontos helyét. A magyar állam részéről a tárgyalással megbízott szervek az ajánlatra azt válaszolták, hogy mindaddig nem áll módjukban állást foglalni, amíg nem ismerik a szóban forgó ládák tartalmát, vagyis amíg nem tudják, milyen kincsekről van szó. Ugyanakkor közölték, hogy a bejelentőt a törvényeknek megfelelő részesedés illeti meg. DISZBUZOGANYOK DISZTANYÉR Néhány hónap múltán ismét megjelent a jogtanácsos, akkor már vázlatot is hozott magával, amely feltüntette a kincsek elhelyezését. Eszerint a kastély főbejárata előtt, a kertben ásták el a tizenhat ládát. Miután a feltételekben megegyeztek, a rajz alapján egy bizottság nekilátott a ládák felszínre hozatalának. Hosszas munkával azonban mindössze néhány ládamaradványt találtak. Megjegyzendő, hogy a fóti gyermekváros épületének bővítésekor, 1957-ben, találtak két ládát a földben az építőmunkások, s ezt jelentették is. A ládák tartalma a Magyar Nemzeti Múzeumba került. Minekutána a jogtanácsos vázlata nyomán hiába keresték a kincseket, megérkezett Magyarországra messzi földről Károlyi Istvánné, és kijelentette: személyesen fogja nyomra vezetni a kutatókat. Ez meg is történt, megjelölte azt a helyet, ahol egykori cselédjeik a kincseket tartalmazó ládákat elásták. Elkezdtek most már a fémtárgyat jelző készülékkel kutatni. A készülék ugyan sűrűn jelzett, de a kincsek helyett csupán eldobált söröskupakokra, rozsdamarta fémdarabokra, ásómaradványokra pazarolta hangját. Minden, ami fémből volt, előkerült, - kivéve a kincset A tárgyalások azonban váratlan fordulatot vettek. Bejelentés érkezett, hogy egy elhunyt idős asszony hagyatékában muzeális értékű kincsek vannak. Az volt meglepő, hogy ezt maga az örökös jelentette be. A Magyar Nemzeti Múzeumban ezután a tárgylista alapján megállapították, hogy a műtárgyak azon ládák egyikéből kerültek elő, amelyeket egykor a fóti kastély körül ástak el. Kiderült, hogy az elhalt asszony valaha az arisztokrata család belső cselédségéhez tartozott, és részt vett a kincsek elrejtésében. Nyilvánvaló, hogy a ládákat — a már korábban megtaláltakon kívül — időközben kiásták és azok tartalmát különböző személyeknél helyezték el. Történt pedig mindez valószínűleg a jogtanácsos javaslatára, de mindenképpen az ő tudtával. Mindezek tisztázódása — úgy is mondhatnánk, lelepleződése — után már létrejöhetett a megállapodás, majd pedig a tárgyak hiánytalanul megfelelő helyükre, a múzeumokba kerültek. A magyar állam képviselőinek álláspontja kezdettől fogva az volt, hogy a nemzeti kincseknek tekinthető értékek nem jelenthetik vita tárgyát. Ezzel Károlyi Istvánné is egyetértett. Kijelentette, hogy a családja részéről korábban a múzeumokban letétként elhelyezett nagy értékű festmények is a magyar nép tulajdonát képezik. 1975. aug. 19-én Martinez (Prov. de Bs. Aires) Emilio Mitre 8411 ... Legtöbb külföldi ismerősöm, köztük sok egykori honfitársam, lebeszélni igyekezett arról, hogy családom az örökség lebonyolítását illetőleg a hazai hatóságokkal hivatalos kapcsolatot teremtsen. Nem bíztak abban, hogy méltányos elintézésre kerülhet sor!... ... Miután a hazai viszonyokat nem ismerve, némi félelemmel, viszont jóhiszemű bizalommal indítottam el az eljárást. Most három év után, eredeti véleményem beigazolódott, mindég hittem egv méltányos és igazságos rendezés lehetőségében... . . . Nagy öröm és megnyugvás számomra, hogy Önök az ország érdekeinek szem előtt tartása melleit nagyfokú megértést tanusi- totlak családom érdekeivel szemben is. Ezt köszönettel szerelném nyugtázni ezennel úgy magam, mint gyermekeim nevében... Károlyi Mária Ennek fejében viszont engedélyt kapott arra, hogy több családi ezüstholmit — étkészleteket, nem muzeális értékű tárgyakat — saját tulajdonaként kivigyen az országból. A megállapodást 1975 novemberében írták alá. A műkincsek között, amelyek mint egykori letétek, vagy újonnan leltárba vett értékek most a magyar állam tulajdonába, illetve az ezeket őrző múzeumokba kerültek, van egy XVI. századi színezüstből készült páncéling, számos nagy értékű, XVII. századi porcelán- és fajanszedény és még több száz, ezekből a korokból származó műtárgy. A képek között olyan muzeális értékű művek találhatók, mint például Munkácsy Mihály „Tépéscsinálók"-ja, Markó Károly „Tájkép Tivoli mellett" című munkája, hat Ligeti Antal-kép — ösz- szesen mintegy tizenkét jelentős műalkotás. Valamennyi képet a Magyar Nemzeti Galéria őrzi. Az így előkerült műkincsek új, érdekes fejezettel gazdagították műtárgyaink regényes történetét, s nyilvánvaló, hogy nem az utolsó fejezettel. Hiszen bizonyos, hogy sok-sok muzeális érték, ismert, ismeretlen, számon tartott vagy már elfelejtett történelmi kincs lapul különféle helyeken. Napvilágra hozataluknak lehetőségei azonban — úgy látszik — mind kedvezőbben alakulnak.
