Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 1. szám
A NAGYKONYHAI) CSENDJÉBEN KOCZOGH ÁKOS A Debreceni Kollégium történetét 1538-tól számítjuk. De már 1564-ben tűz elöntötte le, 1705- ben osztrák zsoldosok dúlták fel, s tudjuk mégis, hogy kik tanultak Krakkóban diákjai közül, kik Wittenbergában. Ismerjük törvénykönyvét, professzorainak nevét, tudjuk, hogy évszázadokon át a „szegények iskolájának" nevezték, mert évenként több száz jobbágygyermek tanult falai között, olyan „fukar” debreceni gazdák költségén, akik, ha letették az ösztöndíjat alapító zacskó aranyat a tudós professzorok asztalára, nem felejtették hozzátenni: „De az acskót visszakérem.” Nem hiába nevezi Tóth Endre, a város poétája, Debrecent „az ellentmondások városának". Nem véletlenül írta a városról szép vallomásait Szabó Magda, de ne is soroljuk fel ezt a már hovatovább klasszikussá váló névsort Csokonaitól Fazekason, Földin át Adyig, Móriczig, Oláh Gáborig, Gulyás Pálig, Szabó Lőrincig, Tóth Árpádig, Fehér Gáborig, akiknek sokakkal együtt volt olyan mondanivalójuk, amit Debrecenről csak az „idevalósiak” mondhattak el, ha nem is itt születtek vagy haltak. Megérkeztünk a hajdani Piac utcán át a Nagytemplom elé. (Hová lettek már a piacok, a Csapó utcából is, ahová kiszorultak; hová a gubacsapók, akikről az utcát elnevezték, s hová a kicsi, tekervényes utcák a sugárutak mellől?) A „maradandóság városában” alig maradt maradandó, de még azzá lehet, s olyanná, amilyen gazdagságot őriz a magyar klasszicizmus legszebb emléke, a Nagytemplom, amit őriz a romantika legszebb szobra, Izsó Miklós Csokonaija, s végül is, ami most foglalkoztat bennünket: a Péchy Mihály tervezte Református Kollégium, benne a Nagykönyvtárral. A DEBRECENI REFORMATUS KOLLEGIUM A NAGYKÖNYVTAR KIÁLLÍTÁSI TERME Lenyűgöző a látvány a Nagytemplom előtt: ez a nyugalom az elterpeszkedő hatalom és felfelé ívelő oszlopok végleteinek ebben a már magyar és alföldi szimbólumában. Valóban, minden elpusztult itt, ha Csokonai előtt volt. Föld alá került a XIII, századi András-templom, s föld alá a Tócó partjára épült kilenc kicsi falu. Megkerüljük a Nagytemplomot, s a felhőt ostromló környezet épületei előtt Csokonaival találkozunk. Története van ennek a rokokó-hangulatú, megilletést keltő s hűségesen reális szobornak. Debrecen máig nem egészen fogadta be. Talán, mert minden más művészi alkotásnál, Medgyessy Móriczánál, Petőfijénél, a Déri Múzeum előtti fekvőinél, az emlékkerti Bocskainál is debrecenibb. Vagyis ember, ami a testét, alakját illeti, de a külső, amit a kor ráaggatott, az hivalkodó, tetszelgő, hamis. Az „ellentmondások városában” az „ellentétek szobra”. 1805-ben halt meg Csokonai, s csak 1861-ben indítottak mozgalmat cíviseink, hogy szobrot állítsanak költőjüknek, de nem respektusból, nem jóvátételül a mostoha sorssal szemben, hanem mert kevés volt a szobor Debrecenben, s az üres teret valamivel be kellett telepíteni. De Izsónak az igazsághoz hívebb, eredeti terve nem tetszett, túlságosan bölcsnek, soványnak, ábrándosnak találták, meg- hizlaltatták hát, büszkébbé tetették. így is szép ez a Péterfia lakatlan parasztházában mintázott szobor, s szép az a gesztus, amellyel az értetlenségbe belébetegedett szobrász élt, amikor is a kollégiumi Nagykönyvtárnak ajándékozta gipsz- modelljét. Kölcsey, Arany, Móricz portréja előtt haladunk el a kollégium kapujáig. S már a kapuban megüt hűvöse, falépcsőinek fanyar illata. Gáborjáni Szabó Kálmán feljárót díszítő freskóinak különös hangulata, s árad ez a hűvös az ajtók vasveretéből, a hulló vakolatból, abból a nagy-nagy udvarból, amelynek a körülfutó folyosói akár szerzetesi cellákat is rejthetnének. A humánum, a tisztesség, a kezdeményező bátorság otthona volt mindig a kollégium, s lágy ívű boltozata, csendje, padlójának reccsenése ma is a fegyelmet parancsolja ránk. Százezernél jóval többen látogatják évenként a Debreceni Kollégiumot, s benne a Nagykönyvtárt. Mit visz magával a rengeteg ember abból, ami ez a könyvtár valójában? Keveset. Galériát tartó oszlopok képét, aranyhátú bőrkötések érintetlennek tetsző ragyogását. Valami olyasmit, hogy: nagy múltat, tiszteletre méltó tudományt látott ott félmillió kötetben, 146 ősnyomtatványban, 1300 régi magyar nyomtatványban, 38 kódexben. Pedig nem is látta valamennyit. Nem látta Sárközi Györgynek, a Válasz szerkesztőjének bölcs és megrendítő sorait, melyet halálba indulása előtt írt 1944-ben, nem látta Arany János művének, a Buda halálának kéziratait, nem látta a természet- tudós Linné munkáinak első kiadását, nem tudja, mi a különbség a nevezetes debreceni bőrkötések s — mondjuk — a kolozsváriak között, nem tudja milyen hatalmas lépést jelentett a nyomtatásban az itt látható Elzevir-nyomtatvány, vagy jelentettek a rézmetsző diákok — a kitűnő műfordító s irodalomtörténész Tóth Béla gondozásában - most kiadott munkái. Ahogyan igyekszik Debrecen megszabadulni múltjától — a külsejében jelentéktelen, de mégiscsak a Himnusz költőjének, Kölcseynek gyermekkori hajlékától épp úgy, mint a Sesta-kert venyigéinek őszi fürtjeitől — úgy húzódik be a múlt ebbe a Nagykönyvtárba. Nemcsak méreteiben nagy ez a könyvtár, hanem azért is, mert a XVIII, század derekától a XIX. század fordulójáig — kultúránk történetének egyik hőskorában — a haladás, a forradalmi gondolat otthona volt. A Nagykönyvtár szigorú fegyelmében a szabadság talált menedéket, boltíveinek hűvösében a forrongó emberi érzés és gondolat nemesedett. Számokkal ez kifejezhetetlen, de ha stílussal kellene meghatározni, azt mondhatnánk válaszul, ami a kollégiumot s benne a Nagykönyvtár egészét jellemzi: magyar felvilágosodás, magyar klasszicizmus.
