Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 1. szám
Főszerkesztő: Nemes Iván Szerkesztőség és kiadóhivatal: Népművelési Propaganda Iroda (1071 Budapest Gorkij fasor 45 Telefon: 428-143 220-601) Felelős kiadó: a Népművelési Propaganda Iroda igazgatója Terjeszti a Magyar Posta Index: 26 516 Előfizethető a postahivatalokban és a Posta Központi Hírlap Irodánál (1900 Budapest Telefon: 180-850) Külföldre előfizethető a Kultúra Könyv és Hírlap Külkereskedelmi Vállalatnál (1376 Budapest P. O. B. 149) Előfizetési díj egy évre 24 Ft Példányonkénti ára 6 Ft (ingyenes múzeumi belépővel) Készült a Népművelési Propaganda Iroda nyomdaüzemében Felelős vezető: Vymeták Ferenc 5290-76 — Budapest TARTALOM A horatiusi remete 2 Wéber Antal Vés Búzát Egedij 4 Endrei Walter Megmentett műkincsek 6 E. Nagy Katalin Cscroda Árpád-kori kis temploma 8 Dercsényi Dezső Az orosz operakultúra bölcsője és műhelye 9 Staud Géza Tizenhat láda kincs 11 Cs. Gy. A Nagykönyvtár csendjében 12 K. A. Színek és festékek 13 Karácsonyi Rezső Az orvos, a nevelő, a forradalmár 16 Szabó Ágnes Thonet 17 Morvay Alice Buday György iróportréi 18 Baráti Dezső A puska, a kard édestestvére 20 Molnár Aurél Kókuszserlegek a XVI. századból 22 Szilágyi András ,,Ez a világ mily furcsa, lám . . 24 Dévényi Róbert Hettiták, frigek, urartuiak emlékei 25 Nemerkényi Antal A jófajta disznótorok nyomában 28 Dankó Imre Ipari műemlékek 31 Szabadváry Ferenc—Vajda Pá! Francis Bacon 33 Hermann István Földrengés a pagodák városában 34 K. M. A pálcikatérképtől a számitógépes térképkészítésig 36 Radó Sándor-Papp-Váry Árpád Kaján karikatúrái 39 Sajtómúzeum 40 Kemény István Képes Krónika 42 Szerkeszti: Klinkó Márk Film 46 K. R. Múzeumok új kincsei 47 A borítólap Kulinyi Istvánnak, a lap művészeti szerkesztőjének grafikája Fotók: Bakos János, Baracsi Károly, Erdőkürti Zsuzsanna, Inkey Tibor, Karáth József, Magyar Mezőgazdasági Múzeum archívuma, MTI-fotó, MTI külföldi képszolgálat, Németh Ferenc, Wágner Richárd, Wágner Zsuzsanna HORATIUSI REMETE WÉBER ANTAL Berzsenyi Dániel születésével — kétszáz esztendeje, 1776. május 7-én - olyan költő látott napvilágot, akinek pályája talán mindenkinél jellemzőbb a magyar literátorok egyik történelmi típusára. Költészete ugyanis nem pezsgő irodalmi életből, hanem — némileg furcsán szólva — ennek hiányából származtatható. Berzsenyi életében a kényszerű egyedüllét, a provinciális életforma, az ebből fakadó elszigeteltség, társta- lanság minden bensőségesség nélküli rideg és szomorú magány. Klasszicizmusa a hagyományos iskolás műveltségre épült, amelynek patinás, ódon elemei, bármily tiszteletre méltók, az elmaradott művelődési viszonyokról is árulkodnak. A rusztikus környezet, a behatárolt horizont s az e kereteket szűknek érző, elégedetlen lélek diszharmóniája csiszol poézist a gazdálkodó nemes úrból. Eleinte inkább csak lelki szükségletet elégít ki ez a magányos verselgetés, kéziratos költészet a publikáció, sőt általában a közlés szándéka nélkül. A szégyellős, rejtőzködő időtöltés póza mögött tudattalanul mégis ott lappanghatott a költői hírnév álma. Amikor Kis János lelkész, Kazinczy barátja, váratlanul rányitott a verseit körmöl- gető iskolabeli ismerősre, az asztalfiókjába „hidorta" ugyan a papirosokat, de ezt némileg tétován tette, alig palástolható örömmel nyugodva bele a tettenérésbe, a költővé avatás élményében reménykedve. Berzsenyi, aki életművének építésébe nem fogott poeta doctusra jellemző tudatossággal, verseit nem datálta, rendszerezte, meg nem szűnő gondot okozva, tqrtós munkát biztosítva a tudós filológusoknak. Annyi bizonyos, hogy első, önmagának írogató költői időszakában még a hagyományos témákhoz vonzódott, a harsogó dicsőítő ódákhoz, amelyek udvarló, idilli pasztorálékkal váltakoztak. Természetesen ez az időszak sem volt ennyire egylényegű és prob lémátlan, hiszen soproni diák korában megérintették a felvilágosodás tanai, s katonáskodási kísérlete, korai menekülésvágya a tekintélytiszteletre alapozott nemesi családból, korántsem mutat elégedettségre. Azután jönnek a belenyugvás esztendei, a lázadó indulatot felváltja a rezignáció, s a kísérlet, hogy a poé- zison keresztül magát kifejezze, a neki jutott kisvilággal megbékéljen, a nemesi életszemléletben nagyságot, emelkedettséget, virtust, erkölcsi értéket találjon. Ezt az alapjában véve teljesíthetetlen feladatot költői- leg hitelessé avatja az egyéni sors tipikussága, az a szellemi erőfeszítés és erkölcsi igény, amely e sors értelmezésére törekszik. Költészetét tanulmányozva felsejlik előttünk a méhesben Horácot olvasgató, a régi bölcsek szentenciáin elgondolkodó vidéki úr alakja, aki az antikvitás hírességeinek mondásait számtalan alkalommal hallhatta, zsenge korban az iskolában, később megyegyűléseken, installációk alkalmával, szónoklatok fénypontjaiként. Ez a fajta „iskolás” klasszicizmus kétségkívül különbözik attól, minden tematikai és stiláris rokonság mellett is, amit európai viszonylatban ilyen címen emlegetünk. Ám nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a magyar felvilágosodás első korszakának lezárultával, a napóleoni háborúk idején a költészetnek, ha alkotója nem akar bennragadni a poétái magánidőtöltés, a tradicionális alkalmi költészet pozíciójában, meg
