Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 1. szám
kell találnia a kapcsolatot korával, Eötvös kifejezését használva: kora „uralkodó eszméivel”. Berzsenyi költészetének titka abban jelölhető meg, hogy kereste és megtalálta e kapcsolatokat, de nem szakadt el annak a valóságos élethelyzetnek a meghatározó tényezőitől, amelyek küzdelmeit, töprengéseit hitelessé, sajátossá bélyegezték, amelyeknek félelmeit, gondjait, szorongásait, de szerény örömeit is köszönhette, de amelynek talajáról elrugaszkodva szárnyalni tudott a gondolat és a megtisztult vágy éteri magasságában. Ha némileg patétikus- nak tetszenek e méltató szavak: Berzsenyi egyéniségéhez, költészetének jellegéhez illenek. Nemcsak e korban oly kedvelt s a mindennapok életét is átszövő retorika kétségtelen hatásával magyarázható vonzódása a fenséges iránt, amely akkoriban sokat emlegetett esztétikai kategória is, hanem a provinciális kötöttségeket legyőző szellem erőfeszítéseinek hangulati-stiláris járulékaként is felfogható. Költészetének magánszférájában az összhang keresése érvényesül, a nyugalmat, benső biztonságot teremtő, a körülményekkel megbékélő harmónia iránti vágy. Horatius-adaptációja fejezi ki ezt a legjellegzetesebben: Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz, Légy víg, légy te okos; míg lehet élj s örülj. Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül, Mint a nyíl s zuhogó patak. Ódái, a műfaj természeténél fogva, közvetlenül tettre serkentenek, példákra hivatkoznak, eszményeket fogalmaznak meg. Ezeknek dinamikus jellege, ünnepélyes hangja hordozza azt a tetterőt, amely a személyiség megszabott lehetőségein túl kíván érvényesülni, s így a nagyobb közösségbe olvadva általánosabb nemzeti és egyetemes érdekek szolgálatába áll. A klasszicizáló óda két fajtájával találkozunk Berzsenyinél. Az egyik elvontabb szférákban lebeg, s a nemzetet, a történelem valamely nagy eseményét idézi meg, a másik a kor szokásához híven személyekhez szól (Festetichhez, Wesselényihez stb.), s az ő dicsőítésükbe lopja bele azokat az erényeket, amelyeknek gyakorlása a hazai történelem új, boldogabb, műveltebb korszakának záloga s erkölcsi mércéje. Berzsenyi költészetének vizsgálatakor nem elégedhetünk meg az antik példákon elgondolkodó nemesi bölcselkedő s a hazafiúi erényekre buzdító ódaköltő vonásainak felvázolásával, noha ezek kétségtelenül jellemzik munkásságát. E két tulajdonság, bármily megbecsülésre méltók is, nem avatta volna igazán nagy költővé. Berzsenyi ugyanis a maga élethelyzetének nemcsak szokványos és átlagos jegyeit érzékeltette nagy költői erővel, hanem egyéniségének és helyzetének különös, egyedi vonásait s a történelmi kor változékony, átmeneti jellegét is megragadta, a biztonság, a szilárd erkölcsi igény szubjektíve jogosult hangoztatása mellett a dilemmákat, a viaskodó érzéseket, a nosztalgiákat, a leselkedő kudarcokat, az elmúlás és a bánat hangjait is megszólaltatta. A költő világában az emelkedettséget, az ünnepélyes tónust mindig árnyék kíséri. Szomorú, sőt komor lénye nem tűri a komikumot, még a játékosságot is ritkán. Külső megjelenésének robusztussága, költői egyéniségének méltósága alakította ki róla a köztudatban ma is elfogadott képet. Ezért kevésbé méltányoljuk a búcsúzó, a szőkébb hazájától elszakadó, de a Somogy megyei Nik- lán élete végéig új otthonra találó gazdálkodó-poéta szelíd fájdalmát (Búcsúzás Kemenesaljától): Messze sötétedik mór a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje Szülőföldem, képedet. Az „aurea mediocritas", az arany középszer horatiusi ihletése közismert. Talán kevésbé az a tény, ahogy e napsugaras-pogány életelvet a maga szerényebb körülményeihez, zordabb, ha úgy tetszik, északi erkölcsi elveihez hozzáidomítja. Berzsenyi egy átmeneti korszak költője. Klasszicista költészeti ideáljai, az előbb a rómaiaknál, később a görögöknél keresett harmóniaelv és formatökély a háborgó, az e mértékhez képest szabálytalan és tépett lélek viaskodásait hivatottak örök elvekkel csillapítani. Ezért szövi át a nosztalgia a gondolat látszólag szabályos építményét a nagy eszmények tűnékenységét sugallva: Most a halandó, mint ama büszke lyány, Villámfénybe vonult isten ölén enyész: A szent poézis néma hattyú, S hallgat örökre hideg vizekben. A poézis hajdan és most e borzongatóan modern sorai, az öregkori BERZSENYI SZÜLŐHAZA EGYHAZASHETYÉN KÉP AZ 1842. ÉVI BERZSENYI-KI AD ASBOL MARTYN FERENC ILLUSZTRÁCIÓJA líra e remeke a klasszicitás homlokzata mögött rejtőzködő romantikus egyéniség kontúrjait mutatják. Annál is inkább, mert időközben Kazinczy és a köréje sereglett fiatalok hatására kijárta a felvilágosodás iskoláját, belekapcsolódván abba az eszmekörbe, amely a század nagy reformereinek gondolkodását jellemezte. így válik Berzsenyi költészete Széchenyi és a fiatal Wesselényi tevékeny hazafiságának egyik inspirálójává. Ehhez azonban a maga eszméinek kikristályosítására is szükség volt. Az 1810-es évektől születnek meg költői episztolái, amelyekben felvilágosult gondolkodóként lép elénk. A Pesti Magyar Társasághoz intézett episztolában írja: Az ész az isten, mely minket vezet,' Az ő szavára minden meghajol, Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké, S örök helyéből a tenger kikéi . .. Költői pályáját kettétörte, szellemi fejlődését keserves, útkereső tépelő- déssé változtatta Kölcsey híres bírálata. Kölcsey kritikája éles volt és egyoldalú: a magyar irodalmi életben, rendszeres és elfogadott kritikai tevékenység híján, a személyes érzékenység fokozottan érvényesült. Sem Berzsenyi, sem más nem volt felkészülve erre a kritikai hangnemre, amely polgárosultabb országokban ekkortájt már általános volt. A recenzió hatása sokszorta nagyobb volt az indokoltnál, s Berzsenyit részben önigazolásra, esztétikai elveinek kifejezésére (.Poétái Harmo- nisztika), s olyan tanulságkereső írások alkotására késztette, mint a gazdálkodásról, a mezei szorgalomról szóló elmélkedések. Költői termésének megfogyatkozása azonban nemcsak az elszenvedett sérelemmel magyarázható. Az az átmeneti kor múlt el, amelynek sajátos költői egyénisége oly markáns kifejezője volt. A szerény, hallgatag nik- lai földbirtokos, aki kénytelen volt többet foglalkozni a szűkös megélhetést biztosító gazdasággal, mint a költészettel, megtiszteltetésekben is részesült. Tisztelettel övezték költészetét a Festetich pártfogolta keszthelyi helikoni ünnepségeken, tagja lett az Akadémiának. A sérelmet s a megbecsülést egyként hallgatag önérzettel fogadta: rejtett érzéseit írásaira bízta, üzenetül korának és az utókornak. Antik álmaiban a maga és kora számára kereste az értelmes és hasznos élet megnyugtató és erőt adó harmóniáját.
