Múzsák - Múzeumi Magazin 1975 (Budapest, 1975)
1975 / 1. szám
rosan azt is felismerte, hogy ezt a haladó jelleget csak a proletariátussal való együttműködéssel lehet fenntartani. Kereste is a kapcsolatokat a szociáldemokráciával. Ebben saját pártjának jó része nem tudta követni. Károlyinak tehát, ha következetes akart lenni eszméihez, egyre balol- dalibbá kellett válnia. És vált is. Amikor az első világháború végén összeomlott a már rég recsegő-ro- pogó Habsburg-monarchia, a király uralmának végső napjaiban már fű- höz-fához kapkodva Károlyit nevezte ki miniszterelnöknek. Hiszen mégis gróf volt, reménykedtek, hogy talán ő menti meg a királyságot. Holott Károlyi akkor már régóta tudta, hogy a királyság elavult intézmény. Károlyi Mihály úgy lett királyi miniszter- elnök, hogy már nem is a polgárság, hanem az egész magyar nép érdekeit látta maga előtt. Együtt akart működni a proletariátussal, és fel akarta számolni a parasztság érdekében a nagybirtokokat. S ajátos jogfolytonossága a magyar történelemnek, hogy az utolsó király nevezte ki miniszterelnöknek azt a Károlyit, aki kimondotta és kimondatta a királyság megszűnését Magyarországon és elnöke lett a kikiáltott köztársaságnak. Károlyi légpéldósabb tette rövid elnöksége alatt, hogy elkezdte a földosztást, méghozzá saját földjén. Ezt az óriási történelmi gesztust az arisztokrácia sohasem bocsátotta meg neki. A győztes antanthatalmak általános politikai ostobaságára (Clemen- ceau-ék vak gyűlöletére, a nyugati polgárság rettegésére minden forradalomtól) nagyon jellemző, hogy nem álltak Károlyi mellé. Itthon pedig az ellenséges arisztokratákkal szemben a polgárságra sem támaszkodhatott, mert azok féltek a proletároktól, és a földosztást sem helyeselték. Károlyi idegenné lett saját pártjában. Nem volt más erő, mint a proletariátusé. A megszületett Kommunista Párt alkalmas volt a hatalom ^átvételére. És Károlyi, felismeri a történelmi út szükségszerűségét. Ez is nagyon fontos mozzanat! A király miniszterelnöke alakítja meg a köztársaságot, amelynek elnöke lesz, majd a köztársaságot felváltó Tanácsköztársaságnak a szolgálatába áll. Tudjuk: a Tanácsköztársaságot a történelmi viszonyok, a külső és belső ellenségek hamar szétzúzták. Károlyi akkor hagyta el az országot, amikor világosan látta a reménytelen helyzetet: itthon halál várna rá. Itthon a borzalmak korszaka következik, a fasizmus felé tartó és fasizmusba torkolló negyedszázad. Károlyi e negyedszázadon át hontalan szószólója a magyar szabadságnak. Mint egykoron Rákóczi, majd Kossuth, ő lesz a magyar történelem harmadik nagy földönfutója: az eljövendő szabadság képviselője és szószólója a nagyvilágban. Nagyon jól érti a történelmet. Érti a Szovjetunió világformáló erejét és jelentőségét. Felismeri, hogy Közép- Európában a Szovjetunió nélkül nem lehet a nép érdekében történelmet csinálni. Világnézete is egyre inkább szocialista. Amikor pedig végre eljön a felszabadulás, a már idős, de mindvégig friss lelkű férfi szolgálni akarja az új hazát. Tette, amit elvártak tőle. így lett a Magyar Köztársaság párizsi nagykövete. És akkor következett a bontakozó szocializmus tragikus öncsonkítása: a Rajk-per. Károlyi pedig kiállt Rajk László és társai mellett. Hiába. Vállalta most is a következményt: az előbbinél keservesebb hontalanságot. Hiszen ez a haza már az övé volt, de nem tudott egyetérteni a személyi kultusz éveinek tévútjaival. Odakint, a messzeségben várta, hogy újra hazajöhessen. 1955-ben úgy látszott, közeledik már ennek is az ideje. De akkor már nyolcvan éves volt. És csupán ennyi adatott neki. Nemsokára már ünnepeken jöhetett volna haza. Csak a koporsója érkezett. M ár halála óta is húsz esztendő telt el. Alakja már a történelemé. Példája a jövendőé, amelyet híven szolgált. Emlékezete az egész nemzeté, amelynek nagy fia volt. HEGEDŰS GÉZA 8 BAUHAUS A nagyhercegi Weimar a századfordulón a Németországban Jugendstil- nek nevezett szecesszió egyik legfontosabb központja Henry van de Velde akadémiai igazgató jóvoltából. Amikor van de Velde 1914-ben elnagyta Weimart, utódjául Walter Gropiust ajánlotta, aki, akárcsak Mies van der Rohe és Le Corbusier, Behrens tanítványa volt Darmstadt- ban. Olyan építészek mind, akik alapvetően határozták meg — néhány amerikai kartársukkal együtt — századunk építészetét. A gyökerek azonban mélyebbre nyúlnak, a fejlődés kezdetei az első ipari forradalom idején találhatók meg. Kétségtelen, hogy a vasszerkezetek Angliában már a XVIII, század végén megjelennek a nagy épületeken is, hidak, gyári szerelőcsarnokok épülnek, s a vasszerkezeti csarnokoknak egyik leghíresebbike a londoni Kristály Palota. A weimari Bauhaus új intézménye két régebbi iskola egyesítése révén keletkezett: az egyik a Szépművészetek Akadémiája volt, a másik pedig az Iparművészeti Iskola. Az előbbi régi hagyományokra tekinthetett vissza, az utóbbit 1903-ban van de Velde alapította. Gropiusnak, az új intézmény igazgatójának az volt az elképzelése, hogy valamennyi térbeli művészetet az építészeknek alárendelve koordinálja, ily módon a maga területén teremtse meg a „Gesamtkunstwerk", vagyis az összművészeti alkotás olyan elképzelését, amilyenre a zene és a színház birodalmában Richard Wagner törekedett. Gropius összművészeti elképzelésében, meglehetősen romantikus módon, a középkori építőpáholyok eszméjéből indult ki, ezt akarta föléleszteni. Abban azonban már csöppet sem volt romantikus, hogy felismerte a gépi termelés jelentőségét a hasz-
