Múzsák - Múzeumi Magazin 1975 (Budapest, 1975)
1975 / 1. szám
KARD A Távol-Kelet, elsősorban Kína és Japán művészete sokban eltér a nyugati művészettől. Közismert, hogy építészetük úgy anyagában, mint formájában sajátos, önálló volt, és hogy festőik nem olajfestékkel, hanem tussal festettek, papírra vagy selyemre. Kevésbé ismert viszont, hogy az írás, a kalligráfia szoros kapcsolatban állt náluk a festészettel; hozzájárult ehhez a kínai írásjegyek képszerű formája és az írás hasonló technikája is. A festészet és a kalligráfia művelői többnyire a tanult, irodalmat, filozófiát és a vallást jól ismerő emberek közül kerültek ki. Egy másik nagy különbség a Nyugathoz képest, hogy a képzőművészet és az iparművészet nem különült el egymástól annyira. A szobrok zöme a buddhista templomoknak készült. De a buddhista képek, a paloták lakóinak vagy az egymás barátainak festett képek mellett Japánban a legjobb művészek sok ellenzőképet is készítettek — ezeknek, mai értelemben véve, lakberendezési funkciója volt. Az „iparművészet" szót csak későn, a múlt század végén alkották meg Japánban; addig sem értékelésben, sem fogalmilag nem választották el a képzőművészettől. A művészi kézműves munkát viszont mindig megbecsülték. Ez nemcsak abban jutott kifejezésre, hogy például a kardkovácsok a penge kovácsolása előtt különféle sintó ceremóniák után az udvari nemesek ruháját vették fel, és néha még szamuráj rangot is kaptak; vagy hogy az ügyes kezű mestereket udvarokba hívták meg, ahol azután családjukkal együtt életük végéig dolgoztak. Olyan történeti adatok is jól érzékeltetik ezt, hogy a XII—XIII. század fordulóján élt Go-Toba császár a trónról való leköszönése után vidékre visszavonulva kardpengéket kovácsolt, sőt kora legjobb kardkovácsait hívta össze rendszeresen, hogy tökéletesítsék a japán kard készítését. A feudális belháborúk által széttagolt Japánt a XVI. század végén egyesítő Hideyosi államférfi pedig az egyik régi kerámiaközpontban, Bizen- ben tett látogatásakor maga is nekiült kerámiát korongolni; több családot kitüntetett szép kerámiájáért és teaedényeket is rendelt itt. Ezeket tudva könnyen érthető, hogy 34 ES KRIZANTE a japán művészet történetében miért találkozunk sok olyan kiemelkedő művészegyéniséggel, aki festő, kal- ligráfus, keramikus vagy éppen lakkművész is volt egy személyben. Hogy csak a legnagyobbakról szóljunk; ilyen volt Ogata Kórin (1658—1716), akit a japán nemzeti irányú dekoratív festészet atyamestereként tisztelnek. Testvérével, Kenzannal együtt azonban egy sorozat remek kerámiát is készített, ezek díszítését ő maga rajzolta vagy karcolta a még nedves agyagba. De merész, új stílust adott a lakktárgyak díszítésének, sőt textilmintákat is tervezett. Kenzan maga sok híres kerámiát, főleg a teaceremóniához való edényeket készített, de ő is kitűnő festő és a nó-színház kiváló ismerője volt. Honami Kóecu (1558-1637) kiemelkedő dekoratív festő, kardszakértő és lakkművész volt egy személyben, sőt színházi maszkokat is faragott, és kerteket is tervezett. Egyéni stílusú lakkmunkáit többen utánozták. Az excentrikus Ogava Ricuó (1663—1747) szintén a CUBA (KARD MARKOLATVÉDÓ). VAS. A NAGATO TARTOMÁNYI TOMOHISZA MOVE. XVIII. SZAZAD FARAGOTT VÖRÖSLAKK GYÓGYSZERTARTÓ DOBOZ (INRÓ), XVIII. SZAZAD lakkok díszítését fejlesztette, de festett, és kerámiát is égetett. Mindez nemcsak sokoldalúságukat mutatja, hanem arra utal, hogy magát a művészi alkotást becsülték nagyra, és egyenértékűként kezelték a különböző területeken. A Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Múzeum nemrég megnyílt japán művészeti kiállításán is együtt láthatjuk a képző- és iparművészet emlékeit: a Vili. századig visszanyúló buddhista szobrokat, több hagyományos festészeti iskola képviselőjét és a jellegzetes japán iparművészeti ágakat. Vegyük sorra most ezek közül a fontosabbakat. Japánt a keramikusok paradicsomaként szokták emlegetni. Nagyon sokat köszönhet e téren Kínának és Koreának is, kerámiája azonban mégis sajátosan nemzeti, és művé-
