Múzsák - Múzeumi Magazin 1975 (Budapest, 1975)
1975 / 1. szám
rencsés együttműködése Junggal. Ez az egymás kezére dolgozása a mitológiának és a pszichológiának, rendkívül örvendetes jelenség! Ki kell ragadni az intellektuális fasizmus kezéből a mítoszt és a humánum értelmében új funkcióhoz juttatni. Én már hosszú ideje egyebet nem teszek.” Arról a közös törekvésről volt szó, amit a humanista feladatának tekintettek mindketten: az európai kultúra értékeit mind erkölcsi, mind esztétikai érték gyanánt átmenteni egy emberellenes korszakon egy új, emberibb szándékú korba. „Morális-kritikai lelkiismeretem állandóan felingerelt állapotban van, és egyre lehetetlenebb lesz magamat átadnom regényírásom — lehet, hogy magasrendű — »játékának«” — írta Mann 1934 augusztusában. Kerényi válaszlevelében beszámolt arról, amit Németországban (Walter F. Otto 60. születésnapját ünnepelte a tudományos világ Frankfurtban) tapasztalt: „...a szellem kimondhatatlan szenvedését éreztem, a középszerűségnek néma együtthaladását és együttműködését, és az érvényesülés mohó áhítozását mindazokban, akik a középszerűségnél is alább valók ... A George-kör egyik írójánál olvasok épp »az északi istenről, aki magában hordja önmaga összezúzásának a vágyát és az istenek alkonyát készíti elő«. Németországban az ifjúság ma ebben az őrületben nevelődik . . . Ezt a fiatalságot. . . hosszú sorokban, zászlók alatt, halálszimbólumokkal díszített uniformisban, egy szombat este, Heidelbergben, látni kivonulni és egész éjszakán át csatadalaikat és harci játékaikat hallani: ez volt talán legszomorúbb élménye életemnek, éppen mert a heroikus ifjúságot szenvedélyesen szeretem." „Der geistigen Jugend, die unter dem Kriege litt" — így szólt a Mann—Kerényi levelezés első kiadásának ajánlása, a könyv magyar fordításáé pedig kissé bővebben: „A szellemi ifjúságnak, amely háború és zsarnokság alatt szenvedett”. Amikor Kerényi a levelezés több mint hároméves kényszer- szünete után, 1944 decemberében ismét írt Mann- nak, s hozzájárulását kérte levélváltásuk kiadásához, családi ügyeiről is beszámolt neki: arról, hogy egyik, Magyarországon maradt leányát „szabad beszéde miatt följelentették és Auschwitzba hurcolták", s épp ezzel kapcsolatos a kötet ajánlása. Ez az első német kiadás 1945-ben jelent meg, Thomas Mann hetvenedik születésnapjára; magyarul az Officina Thomas Mann és Kerényi Károly levélváltása regényről és mitológiáról címen 1948 elején adta ki, Petrolay Margit fordításában (ebből idéztünk fentebb több ízben). Kerényi a magyar kiadás előszavában elsősorban Honti János, a nácizmus áldozataként elpusztult ifjú tudós emlékének adózott, aki a levelezés kiadásának gondolatát először vetette fel: „Ez a levélváltás nem azzal a gondolattal indult meg, hogy a levelek valaha, sőt már szerzőik életében a nyilvánosság elé kerülhetnek. A kiadás gondolata Elönti Jánosban támadt, s Ő adott hangot neki első ízben, mindennapos munkás együtt- létünk idején már 1934-ben. S Ő lett volna hivatva arra, hogy a szerző halála után egyszer majd talán egy kétnyelvű, német és magyar publikációt sajtó alá rendezzen. Olyan évek következtek, amelyek a természet rendjét nemcsak abban csúfolták meg, hogy fiataloknak kellett az öregek előtt meghalniok. Ffonti János, reménysége a mitológiai kutatásnak is, áldozatul esett a háborúnak és zsarnokságnak s e kiadvány ajánlása valamennyi áldozat közül elsősorban az Ő emlékének szól. Azonban szólni óhajt az életben maradottakhoz is, akikről akkor, mikor a német kiadás elkészült, 1944 szeptemberében, nem lehetett tudni, életben vannak-e még: közöttük legelső THOMAS MANN ÉS JÓZSEF ATTILA helyen Kerényi Gráciához, akinek a születésnapját ünnepli, míg Ő börtönben szenved, az 1944-i előszó.” Thomas Mann 1945 szeptemberében írt levelében „két egymással közlékenyen összefonódó önéletrajz töredékeinek" nevezte a levélváltást, amit „nem minden meghatottság nélkül” és „bizonyos elégtétellel” olvasott végig nyomtatásban; „mert az egésznek nagyon szép és rendes humánus színvonala van... s meg fogja állni a helyét, aminthogy ma is megállja már, szinte mintaszerűen, mint »művelt esemény«, egy olyan világban, amelyben a legrakoncátlanabb műveletlenség uralkodik". Kerényi 1947 novemberében kelt bevezetésében annak a reményének adott hangot, hogy a „legrakoncátlanabb műveletlenség” kifejezés „Magyarországra nem lesz találó, sőt, hogy egy minden sötétségen áttörő új magyar humanizmus jegyében" bocsáthatja útjára a könyv magyar kiadását. A levélváltás második része, melynek Kerényi a gyűjteményes kötet 1960. évi kiadásakor a „Humanizmus — nehéz boldogság” címet adta, a nehéz feladatok felmérésével, az embertelen kor maradványainak számbavételével kezdődik. Kerényi akkor Adyt idézte, a Muszáj-Herkuleshez hasonlította a humanistát, s elküldte Thomas Mann-nak leánya, a felszabadulás után Ravensbrückből írt levelét, amire Mann 1946 februárjában őszinte együttérzéssel válaszolt: „A kép, melyet leánya élményeiről festett önnek, mélységesen megrendített, s rendkívül hálás vagyok érte, hogy megismertette velem. Hogy mi mindenen kellett ezeknek az embereknek keresztülmenniök, az égbe kiált, s szinte felfoghatatlan, hogy egy törékeny, fiatal teremtmény miképpen állotta ki, amit egy tébolyult kor s elembertelenedett emberek osztályrészéül juttattak.” Ebben az időszakban a Doktor Faustuson dolgozó Thomas Mann-nál sincs már nyoma a „mitikus vidámságnak”: , A Végről szóló könyv — mert ez a Doktor Faustus —, hogy is lehetne vidám!” — írta egyik 1948 szeptemberi levelében. S a következő év júniusában kelt levele szerint nagy elégtétellel töltötte el, „az igazságelőidézte elégtétellel”, hogy Kerényi a Doktor Faustus ban megérezte a mű vallásos, keresztény jellegét, az önvád, a bűn magára vállalásának nagyszabású példáját látta benne. Ebben nyilvánult meg, mutatott rá később Kerényi, a nagy ember hűsége nemzetéhez. A nagy ember, a nagy író a nyolcvanadik születésnapját ismét Európa, Svájc polgáraként élte meg; utolsó, Kerényihez írt levele a születésnap-ünneplés és a halála közt eltelt rövid időszakból származik. Ismeretségük, mely első, 1935. évi budapesti találkozásuk óta („mindig hallom önt, amikor olvasom, Budapest, a Belvárosi Színház óta, ahol először hallottam és láttam" — írta Kerényi 1953-ban) személyes is volt, szinte észrevétlenül változott „leplezett jóbarátságban-levéssé". 1954 őszén írt levelében vallotta meg Thomas Mann: „A József után azt hittem: Hát igen, érdekes és termékeny epizód volt ez, az eszmecsere ezzel a tudóssal. Most alighanem nagyjából kész is vagyunk egymással, s útjaink feltehetően szétválnak. Tévedés! Szó sincs epizódról. Mindig újból kiderül, hogy a közlési formák összes különbségei ellenére, szféráinknak érintkezniök kell egymással, s az érdeklődésnek és a szellemi iránynak számomra (s nyilván az ön számára is) egyre különösebb párhuzama érvényesül, a leplezett jó- barátságban-levés jelensége, melyet mi, bármenynyire meglepő is, örömmel vállalunk.” Kerényi Károly 1973. április 14-én halt meg Kilchbergben; ott, ahol Thomas Mannt eltemették. Közzétette: KERÉNYI GRÁCIA 29
