Múzsák - Múzeumi Magazin 1975 (Budapest, 1975)
1975 / 1. szám
még sorolhatnánk Ravel csodás egzotikumait, egészen a „L’heure Espagnole"-ig, az egyfelvonásos operáig, amelyet nálunk „Pásztorára” címmel játszottak kb. egy évtizeddel ezelőtt. Mi lehet ez vajon? Fáradtság? Kimerülés? Talán úgy érzi a művész, hogy az őt közvetlenül körülvevő valóság túlságosan szürke és túlságosan prózai ahhoz, hogysem élményanyagot nyújthasson számára? Valószínűleg így van, de Ravel művészetében nem a tárgy vagy a program egzotikuma, tér- és időbeli távolsága a legfontosabb. Arra kell figyelnünk nála, ahogyan a tárgyhoz nyúl és arra, amit a tárgyból megjelenít. Ezzel kapcsolatban mindenki elragadtatással méltatja kivételes színérzékét, az ún. cou- leur locale iránti rendkívüli ihletettségét. Ez is fontos, valóban, de talán még ennél is fontosabb, hogy Ravel különösen művészi fokon csendít meg valamit a tárgy szorosan vett zenei világából, az ábrázolt világra nézve sajátságoson jellemző zenei köznyelvből. A „Bolero” spanyol koloritja például lehetővé teszi a zenetörténet egyik kivételes értékű tánctételének megírását ott és akkor, ahol és amikor ez a tánctétel már lehetetlen: Franciaországban, közelebbről Párizsban, az európai kultúra és a modern művészetek gyújtópontjában, ahol az 1920-as évek végén már lényegében véve minden elhangzik, ami csak fontossá lesz a század további életében, sorsában, művészetében. Egyszerűbben kifejezve: ez a darab zenetechnikai vonatkozásban konzervatív. (Ennek ellenére, igazi remekmű!) De azzal, hogy a „Bolero” spanyol, mintegy idézőjelet visel, a komponista számára valamiféle álarcot biztosít. És a spanyol álRAVEL FIATALKORI KÉPE arc mögött lehetségessé válik Ravel számára — hogy saját maga maradhasson. Másfelől viszont ez a táncritmus ad keretet és egyben gerincet nem csupán ennek a darabnak, hanem Ravel életműve jelentős részének. Keretet és gerincet ad az az ösztönös törekvése, hogy megtartsa az egyértelműen követhető ritmikus folyamatot, és ezzel valamiféle eksztatikus jelleget biztosítson abban a korban, amely mindenre inkább kapható, mintsem a fogalom legkomolyabb értelmében vett eksztázisra. Az eksztázis ugyanis egyike a legfontosabb és legősibb esztétikai-művészi elemeknek. A legelső primitív közösségek épp olyan téved- hetetlenül és ösztönszerűen találnak rá, mint Beethoven, Wagner vagy Bartók — persze utóbbiaknál a kultikusmágikus vonatkozás már át- szellemített formában van jelen. Egy azonban bizonyos: az eksztázis mindig közösségi mozzanat — a magányos eksztázis egyenlő az őrültséggel. Ezt a közösségi elemet ragadta meg Ravel a legfontosabb műveiben, és ebben közös művészete Sztravinszkij és Bartók művészetével. De míg az orosz és a magyar mester számára ez a lehetőség népük zenéjéből eredően adatott meg, addig Ravelnek már csak kor- és országhatárokon átnyúlva vált lehetségessé. Ez az egzotikum végső értelme Ravel művészetében, ezen az úton talál rá a többi között a jazz legértékesebb rétegére, pl. két zongoraversenyében vagy hegedű-zongora szonátájának középső tételében. Sem a jazz, sem a spanyol népzene, sem a régmúlt vagy a Kelet hangja nem fűszer őnála, hanem távoli, vagy éppenséggel eltűnt közösségek hangját, érzésvilágát teremti újra és állítja közönsége elé. Sajnos még csak vázlatos képet sem adhattunk művészetének valóságos jelentőségéről, hallatlan érzékenységéről az apró dolgok, a finom gesztusok iránt, ahogyan utánanyúl a világ tünékeny jelenségeinek, és ahogyan mindezt szinte klasszikus arányokba önti. És beszélnünk kellett volna még hangszerelő művészetéről, melyet sem előtte, sem utána élt mester soha túl nem szárnyalt — de talán elég, ha Muszorgszkij Egy kiállítás képei című monumentális zongoraművének zenekari változatát idézzük az olvasó emlékezetébe. Aki csak egy kicsit ismeri életművét, kitapinthatja törekvését valamilyen közös nyelv kialakítására komponista és közönsége között, szinte hősies erőfeszítéseket tesz arra, hogy hidat verjen a mindinkább szélesedő és mélyülő szakadék felett. Ám abban is Bartókra hasonlít, hogy mindezt szerényen, észrevétlenül, programok hangzatos meghirdetése nélkül tette. Még ellenzői sem tagadhatják. hogy a Mester, kinek 1975. március 7-én ünnepeljük századik születésnapját, önálló és sokrétű, gazdag művészi világot teremtett és hagyományozott ránk. PERNYE ANDRÁS LAKATOS GABRIELLA A BOLERÓ BUDAPESTI ELŐADÁSÁN DÍSZLETTERV RAVEL GYERMEKOPÉRÁJÁHOZ 22
