Múzsák - Múzeumi Magazin 1975 (Budapest, 1975)
1975 / 1. szám
azokban az években. Csakhogy Anna titkait közüggyé tette, szentesítette a halál. Az ö naplója hőskölteménnyé lett, mert azzá torzította a történelem. Tudjuk, hogy boldog iskoláslány korában, azután később, a rejtekhelyen is írónak, újságírónak készült. Rengeteget olvasott — kedves könyveit is megőrizte a múzeum —, de írni már nem jutott ideje. Naplója a félbemaradt élet egyetlen megrázó dokumentuma, amelyről csak a háború után, 1946-ban szerez a világ tudomást. Jan Ranein profesz- szor emeli ki a történelmi kutatások során kezébe került naplók közül ezt, a legmegren- dítőbb írói alkotást. Ű ír róla először, elragadtatott keserűséggel, Anna gyilkosait vádoló, mély szenvedéllyel. Otto Frank, az édesapja, nehéz, belső küzdelem árán egyezik bele abba 1947-ben, hogy kislánya legszemélyesebb vallomását nyilvánosságra hozzák. De ezután a legelső holland kiadást sorra követték az idegen nyelvű fordítások. Anna Frank naplója hamarosan színpadra is került, azután filmre, koreográfusokat és szobrászokat ihletett meg. Chagall róla készített litográfiája csak üveg alatt látható, a látogatóknak szánt reprodukciókat szétkapkodják. Anna alakja jelkép lett, sorsa történelmi lecke. Egykori rejtekhelye pedig, az útikönyvek szerint — múzeum. De ahogy körülnézek a forgalmas, már- már zsúfolt helyiségekben, a mindig látogatott földszinti olvasóteremben, mégis csak úgy érzem — eleven emlékének otthonában járunk. Ahol Európa ifjúsága három évtizede halott, mégis halhatatlan barátnőjével találkozik. FÖLDES ANNA A HÁZ AMSZTERDAMBAN, AMELYBEN ANNA FRANK BUJKÁLT - MA MÚZEUM Jr i \Mi H /< Ilit \i\ Amióta Plutarchos „feltalálta” a párhuzamos életrajzok formáját, általános gyakorlattá vált, hogy bizonyos, azonos korszakban élő és azonos nemzetiségű mesterek pályafutását és életművét egymással folytonosan összevetve, egymáshoz mér- ve-méricskélve tárgyalják, így tárgyalta a múlt század Bachot és Höndelt, így mutatta be Bartókot és Kodályt a huszadik század zenetörténészeinek jelentős része, és így került közös nevezőre Debussy és Ravel. Utóbbi különösen fájdalmas félreértés, melynek során Ravel már életében Debussy napfényművészetét visszaverő holddá sápadt. A száza- dunkbeli zenetörténészek hosszú sora próbálkozott meg e két mester stílusbeli különbségjegyeinek feltárásával, ám eközben mind mélyebben bonyolódott bele a párhuzamba, amelyet elkerülni igyekezett. Talán nagyobb sikerrel vázolhatjuk fel zeneszerzői portréját, ha önmagában próbáljuk megragadni a ra- veli művészet néhány alapgesztusát. A huszadik század elejétől fogva Európa zenéje többé nem hozható közös nevezőre. Az olaszoknál Puccini lob- bantja fel utolsóként a „bel canto" tűnő szépségét és érzéki varázsát, az osztrák- német iskola Schönberg vezetésével keres merőben új, az emberi lélek legmélyére vezető utakat, a magyar művészet két nagy mestere, Bartók és Kodály vezetésével teszi meg az első lépéseit letűnőben levő közösségek hangjának felkutatásával és e hang műzenébe történő beépítésével — a franciák helyzete talán a legbonyolultabb és leginkább összetett. Ők viszonylag kevés továbbfejleszthető hagyományra támaszkodhatnak, talán csak egyetlen mű — Bizet ,,Carmen"-je — mutat irányt, melyet néhány nappal Ravel születése után, 1875 márciusában ismerhet meg a közönség. Ez az irány: az egzotikum. Igaz: Spanyolország végeredményben nincs túl messze — ám a francia művész mégis úgy érzi, hogy az Ibér-félsziget távoli, különös és idegenszerűségében vonzó világ, ahol még tudnak szeretni és gyűlölni, ahol minden emberi szenvedély eleven erővel él és hat. Másfelől viszont mintha a századforduló francia művésze számára csupán most érlelődött volna meg a közelés távol-kelet iránti, immár igen régi nosztalgia, mintha most vált volna először lehetővé, hogy a vágyódás és elvágyódás konkrét formákat öltsön fel. Végül — és áttételes módon ez is egzotikum! — a múlt lép be az élménylehetőségek sorába. Nemegyszer együtt és egyszerre jelentkezik az idő- és térbeli egzotikum: a Kelet és a Dél mesealakjai, múltbeli irodalmi figurái talán még sohasem játszottak ilyen döntő szerepet. Ravel „Antik menüettet" ír, vagy éppenséggel ,,Pavane”-t „egy infánsnő halálára”, „Seherezáde”-nyitányt és zenekari dalt, „Habanerá”-t, „Boleró”-t és „Spanyol rap- szódiá”-t, görög és héber népdalokat dolgoz fel, az ókori Longos-regény, a „Daphnis és Chloé” szolgál alapjául az orosz balettegyüttes párizsi vendégszereplésére írott színpadi zenéjének, megzenésíti a XVI. századi Pierre Ronsard verseit, a XVIII, századi „Couperin sírjánál" tiszteleg — és 21
