Múzsák - Múzeumi Magazin 1975 (Budapest, 1975)
1975 / 1. szám
Ebben a múzeumban nincsenek műkincsek. Sem remekművek, sem természeti ritkaságok. Ennek a múzeumnak se raktára, se katalógusa. Termei, ha egyáltalán teremnek nevezhetők a szerény szo- bácskák, kopárak. A látvány, ami a látogatókat fogadja, szegényes és szomorú. És mégis, egymásnak adják a kilincset a világ minden tájáról Amszterdamba érkező vendégek, turisták — főként fiatalok - a Prinzengracht 263 alatt -, akik Anna Fran- Jcot keresik egylâori otthonában. A ház szerény és szinte jellegtelen. A csatornaparti telekárak emelkedése következtében Amszterdamban már a századforduló óta jobbára ehhez hasonló, nagyon is keskeny, többszintes épületek nőttek ki a földből. Csakhogy a két ablak széles polgárházak egyikét-másikát palotává varázsolta a homlokzat mértéktartó pompája. Az a sötétvörös téglás prinzengrachti ház, amelyben Anna Frank lakott, a legegyszerűbbek közül való. A belső lépcsőfeljárat, amelyen nemhogy zongorát, de még asztalt sem lehet felvinni, ebben az épületben még a szokásosnál is keskenyebb, s tán ezért tűnik meredekebb- nek. Anna Frank történetét, mióta naplója először, másodszor és századszor megjelent, mióta sorsa film- és drámatéma lett — mindenki ismeri. Aki idejön, többnyire tudja, hogyan rejtőzködött Otto Frank családja két évig és hat hétig az irodaépület felső, hátsó traktusában, s hogyan segítették az üldözött család rejtőzködését Miep és a többiek. És azt is tudja, hogy sem az óvatosság, sem a barátok szolidaritása nem menthette meg őket: a gondosan álcázott menedékhely titkát elárulták, s a ben- nelakókat elhurcolták a német megszállók. Anna élete Bergen Belsenben ért véget — tizenöt éves korában. Ennyit talán tudnak a turisták. De többnyire nem ismerik a dráma történelmi hátterét. Nem ismerik a holland népnek a német megszállás alatt átélt szenvedését, antifasiszta ellenállásának történetét. Ezért teremtettek a történelem képanyagából keretet a dokumentumokhoz a múzeum rendezői. S így, az egykori irodákban, mintha egy be nem mutatott dokumentumfilm peregne a szemünk előtt. Attól kezdve, hogy egy lezuhant német gép pilótájánál megtalálták Holla nd ia lerohanásának tervét, odáig, amíg az ocsmány tervből 1940. május 10-én valóság lett. A királynő ekkor ellenállásra biztatja Hollandia népét. A Legfelsőbb Bíróság elnöke elsők között tiltakozik a zsidó állampolgárok jogfosztása ellen. Képeket látunk a nekik kijelölt kényszerlakhelyről és azokról az amszterdami munkásokról, akik 1941 februárjában sztrájkkal tiltakoztak 425 zsidó fiatal elhurcolása ellen. Megtorlásul a németek 18 embert lőnek le, és az amszterdami gettót drótkerítéssel választják el a külvilágtól. Otto Frank ekkor, a hollandiai deportálások kezdetén dönti el, hogy nem várja meg sorsuk beteljesülését, hanem menedékhelyet keres családjának. Ezekben a hetekben húszezer polgár lépett ki az országban a legális élet keretei közül, s a bujkálok fele túl is élte a háborút. A terror azonban fokozódott. A németek kortól, nemtől függetlenül, vérdíjat tűznek ki minden bujkáló fejére. Az üzemek sztrájkmozgalmára kötelező kényszermunka, a politikai szembenállásra a rádiókészülékek beszolgáltatásának elrendelése a válasz. Az Anna Frank-múzeum első két szobájának falát dokumentumfotók borítják. Nyomon követhető rajtuk a II. világháború szinte teljes történetének vázlata, Varsó, Németország, Kelet-Európa üldözöttéinek kálváriája, a lágerek pokla és a holland ellenállók tetteinek krónikája. Emlékeztetők a falakon körbefutó képek, de a látogatók többségének nincs mire emlékezni: a harmincon aluliaknak mindez — történelem. Anna Frank, a fényképen most és mindörökre mosolygó kamaszlány, ha életben marad, már őszülne, s talán az édesanyjuk lehetne . . . A hátsó traktusra, a Frank-család tulajdonképpeni rejtekhelyére az egykori irodákból egy korridoron keresztül vezet az út. A beragasztott, vaksi ablakok még őrzik az egykori papírfoszlányokat. És látható a könyvespolc is, a felette lógó térképpel, amely a helyiség végében látszólag lezárta az iroda területét, de valójában forgatható fal volt, kulissza, amely mögött emberek éltek. A szülők és a nagylány, Margót, egykori hálószobájában két megrendítő emlék. Az egyik a háborút őrzi, a másik a békét. Száz háborús filmben láttuk már, hogy a katonák vagy hátországbeliek gombostűkkel jelölték a térképen a frontvonalat. Ezt tette Otto Frank is az itt látható iskolai atlaszlapon. Számára a felszabadítók közeledtét jelző színes fejű gombostűk a szabadságot ígérték. És azt a békés életet, amelynek feltartóztathatatlan folytonosságát az önként vállalt rabságban, szinte csak a gyerekek növekedését jelölő ceruzavonások őrzik. A hálószobát egy ajtó választja el Anna szűk, de saját kis zugától, amely három évtized múltán is őrzi lakójának álmait. A falra aggatott képek, kiragasztott újságkivágások valójában nem a legenda hősét, hanem az eleven bakfist idézik. Deanna Durbin sztárfotói, Greta Garbo arca, Leonardo da Vinci művének olcsó reprodukciója, és képeslapon a csimpánzok uzsonnája. Vajon mikor ragasztotta ki őket a szoba lakója. Akkor, amikor naplója tanúsága szerint még szégyellte, hogy itt is, rabságban is vidám maradt, vagy később, amikor már szenvedett a magánytól és egyszer csak rádöbbent, hogy elfelejtett nevetni. „Szeretnék igazi fiatal lány lenni!” — panaszolta akkor keseregve —, pedig még a falak is arról vallanak, hogy rabságában is az volt és az maradt. Az élet ezer örömétől megfosztották, de keresett, talált magának másik százat. Verseket, álmokat és az első szerelem boldogságát. Az épület felső szintjén az étkezőkonyha őrzi a családi együttlétek utolsó emlékét. Ez volt az a helyiség, ahonnan még le lehetett látni a világba, pontosabban annak szigorúan körülhatárolt, udvarnyi darabjára. Nappal sűrű függöny, este elsötétítőpapír takarta el Frankék elől a világot, s a világ elől a hátsó traktus némán köhögő, rettegő foglyait. Ennyi az, ami Anna Frank amszterdami menedékéből megmaradt. Amit ezenkívül láttunk a múzeumban, az mára kegyeletsugallta gyűjtés eredménye. Frankék családi fényképei: Anna születése évében, 1929-ben, azután 35-ben, 38- ban és végül, 1942-ben. Azután a világszerte ismert, színpadon, filmen idézett dráma többi főszereplői, Margot, Peter, Miep — szürkülő amatőr fényképeken. De a legmeg- rendítőbb talán az a kis, piros kockás könyvecske, Anna naplója. amihez hasonlót sokezer iskoláslány őrzött, vezetett 20
