Múzsák - Múzeumi Magazin 1975 (Budapest, 1975)
1975 / 4. szám
A JÓSZERENCSE SZENTÉLYE A német költőfejedelem, Johann Wolfgang Goethe 1775 egyik novemberi napján az uralkodó weima- ri herceg, Károly Ágoston meghívására érkezett először az alig hatezer lelket számláló Weimarba (az egész hercegségnek 90 ezer lakosa volt). A huszonhat esztendős költőnek, a Weither szerzőjének nevét ez idő tájt már az egész művelt világ ismerte. A meghívás is a „beérkezett” költőnek szólt. Goethe már az első napokban felfedezte a város falain kívül, az llm folyó völgye és egy dombsor közé ékelődött, elvadult kertet s a hozzá tartozó, pusztulófélben levő házat. Amint a herceg tudomást szerzett arról, hogy a költő több ízben is vissza-visszatér ehhez a szinte vadonszerű helyhez, megvásárolta azt, és vendégére íratta. Ezzel a költő nemcsak ház- és telek- tulajdonos lett, hanem elnyerte a városi polgárjogot is. így Károly Ágoston Goethét Weimarhoz kötötte. Az új gazda nyomban hozzálátott az épület és a I ért átalakításához. Luc-, erdei, árbocfenyőt, bükköt, cédrust, illatos jerikói loncot és jázmint telepített a kertbe, az utakat nyeshető cserjenövénnyel szegélyezte. Csakhamar szinte erdei állapotot teremtett. A kerti ház az első hat weimari esztendőben Goethének állandó lakásul is szolgált. Egyik leveléből tudjuk, hogy a kemény teleket nehezen bírta. A hideg elől az emeleti hálószobából a földszinti, szabadkémé- nyes konyhába menekült. Mégis, sehol sem érezte olyan jól magát, mint itt. Figyelte a természet változásait, a madarak életét, palántá- zott, telepített, gondozta a kert útjait. Hivalkodó, palotának is beillő, végtelenül komor városi házába 1782- ben költözött csak be. Az év nagy részét odakünn töltötte a maga nevelte fák között. Ö, a hercegi udvar első embere — egy esztendővel Weimarba érkezése után már udvari tanácsos, a hercegi tanács titkos tagja — ha csak tehette, menekült az udvar szertartásos élete, belső intrikái, a pöffeszkedő hivatalnoksereg elől; gyűlölte a vadászattal járó hercegi vendéglátást. A természet nagy szerelmese a vadak pusztítását drága, ostoba és haszontalan időtöltésnek tartotta. Itt, természetközeiben, háborítatlanul dolgozott. Mindenre volt ideje, ez életének egyik csodája. A Faust több része, az Egmont, az Iphygénia, a Tasso, a Wilhelm Meister és számos verse itt érett alkotássá. Időnként hosz- szabb utazásokra szánta rá magát, hogy aztán visszatérve szenvedéllyel gyűjtött ásványait, növényeit, Itáliában vásárolt metszeteit itt rendezgesse. Városi házában a mai látogató a nagyúrral, az államférfival, a szín- házépítő igazgatóval, a könyvtáralapítóval, a hercegi kormányzat nagyhatalmú belső, titkos tanácsosával ismerkedhet. Idekünn az emberrel, a töprengővei, a kutatóval, a szenvedővel, a játékossal, aki kerti házának bejárata elé fekete és fehér kavicsokból ókori mintára mozaikot A JÓSZERENCSE OLTÁRA GOETHE KERTJÉBEN rakatott, s kertje végében hatalmas kockából és éppen olyan hatalmas, de arányos kőgolyóból „oltárt” építtetett, hogy azt a „jószerencse oltá- rá"-nak nevezze el. Valóban úgy érezte, hogy a szerencsés emberek közé tartozik. Ez időben írt levelében maga is így vallott: „...úgy tűnik, mintha álmodnék. A megbecsülésnek olyan fokára jutottam, amelyben alig lehet része egy német polgárnak.” Amikor 1797-ben a legjobb barát, Schiller is Weimarba költözött, szerette volna kibérelni a kerti házat. Goethe, aki talán csak Schillerért volt hajlandó áldozatot hozni, kitért a kívánság elől. Élete alkonyán is telepítésekbe fogott, építkezett, csinosított, nagynéha társaságot is vendégül látott, és újból munkához fogott. Befejezte a Faust-ot és a Wilhelm Meister-1. Utoljára 1832 februárjában járt künn kertjének hólepte útjain. Nyolcvankettedik évében volt ekkor, és csupán négy hét választotta el a haláltól. A költőtárs, Herder - Goethe közbenjárására 1776-tól ugyancsak Weimar polgára — már 1785-ben „nemzeti kegyhelynek" nevezte a kerti házat. Az napjainkban is. Az NDK egyik legszebb, legféltettebb irodalmi emlékhelye, amelynek minden tárgya a nagy alkotó szellemét és korát idézi. De ennek az emlékháznak tárgyi kincsei, irodalmi relikviái nemcsak azért felbecsülhetetlen értékűek, mert a nagy költő életének tartozékai voltak. Kultúrhistó- riailag is roppant jelentősek. És itt nem csupán az ízléssel válogatott bútorokra, a barátokat, pályatársakat ábrázoló képekre, metszetekre, a megannyi Goethe-rajzra, a költő számára legkedvesebb antik szobrok kitűnő másolataira, természettudományi gyűjteményekre és eszközökre gondolunk, hanem azokra az egyszerű használati tárgyakra is, amelyek ma már szinte múzeumi ritkaságok. A költő maga alkotta legendás nyeregszéke eléggé otromba alkotmány ugyan, de a hagyomány szerint benne részben ülve, részben állva kevésbé fáradt el a költő, mint az íróasztal mellett görnyedve. A látogatót éppen úgy meglepi a szépen felszerelt szabad- kéményes türingiai konyha, a paraszti bútorokkal berendezett ebédlő, a kúp alakú vaskályha, mint az a két bőr útitáska, vagy az a szintén Goethe ötlete nyomán fabrikált összecsukható útiágy, amelyet méltán tekinthetünk a mai kempingágyak ősének. Az ember, a polgár Goethe alakja bontakozik ki előttünk a ház, a kert minden szögletében. Annak az alkotó zseninek az alakja, aki mérhetetlen munkája mellett, mint felelős állami tisztviselő a hercegi udvar bürokrata hatalmasságaival szemben felkarolta és emberséggel eligazította az ilmenaui réz- és ezüstbányák páriáinak, az erdei munkásoknak, a türingiai üvegfúvóknak jogos követeléseit. S amikor első számú rajongója, Károly Ágoston nemesi rangra akarta emelni, Goethe ezt büszkén visszautasította. Egy frankfurti polgár-patrícius rangja - mondta — minden német nemesi rangnál nagyobb. Ne feledjük, ezek a szavak még a nagy francia forradalom előtt hangzottak el. MIKLÓS RÓBERT DOLGOZÓSZOBA A NYEREGSZÉKKEL ÉS A KÚPOS KÁLYHÁVAL 38
