Múzsák - Múzeumi Magazin 1975 (Budapest, 1975)
1975 / 4. szám
A lacikonyháról énekelek Még ma is, amikor a régimódi lacikonyhák közül már csak egy-két utolsó mohikán él, a lacikonyha szó hallatán ingerlő ételek, illatok jutnak eszünkbe. Mégis általában elítéljük a lacikonyhákat. Ebben a megítélésben sok igazság van, de még inkább az, hogy előkelőkké, finnyásakká váltunk. Szépen megírta ezt Arany János A lacikonyha című ismert életképében: El innét, finnyás orrú satnya nép! El, vékony pénzű, holdvilág faj, Melynek eleme csak illatolaj, S befogja orrát ha szabadra lép! El e puhult nép! nincs közöm velek, A lacikonyháról énekelek. A lacikonyhák valóban nem az előkelő válogatós úri nép számára való helyek. A maguk egyszerűségével, célszerűségével a régi népélet nélkülözhetetlen tartozékai voltak. Maga a lacikonyha neve is merő őszinteség. Szoros összefüggésben van a ,,/ac/s", azaz lusta és a „laciskodik" vagyis lustálkodik szavunkkal, amelyhez nem egy szótárunk hozzáteszi, hogy a melegtől való elernyedést jelenti. Ez pedig nyilvánvalóan onnan származik, hogy László napján — június 27-én — általában meleg van. Megint Arany Jánost híva segítségül, aki a június végi kánikulát a Toldiban így fejezte ki: „lelült Lackó a béresek nyakára." A „Laci" a László név becéző alakja. Esetünkben ez azt jelenti, hogy kicsi, igénytelen, olcsó konyháról van szó. Éppen e tulajdonságai miatt került összefüggésbe a mindig pénzhiánnyal küzdő II. Ulászló királyunkkal is. Egyes magyarázatok szerint a lacikonyhák éppen őróla, tőle kapták volna nevüket. Ez azonban nem valószínű, minden bizonnyal későbbi belemagyarázás, tudálékos szószármaztatás. Ezt igazolja az is, hogy nyelvünkben csak 1688-ból ismeretes a lacikonyha első említése. Elég kései ahhoz, hogy a jó Dobzse Lászlótól származzon. A lacikonyha sátorban elhelyezett ideiglenes vendéglő, jellegzetes vásári alkalmatosság volt. Országos és hetivásárok, valamirevaló piacok elképzelhetetlenek voltak nélkülük. A sátrak az egy- vagy kétnapos vásárokon gyékény- vagy kenderponyvából készültek, a többnapos sokadalmakon deszkasátrakat is állítottak, sőt a mindennapos piacokon vagy a heti két hetivásáros helyeken állandó vassátrakat is építettek. A jellemző azonban a ponyvasátor volt; sok helyen a lacikonyhát egyszerűen csak sátornak nevezték. Ügy ahogyan egy elterjedt, széles körben ismert népies dal is kesergi a híres túri vásárral kapcsolatban : Túri vásár sátor nélkül Mit ér a jány legény nélkül ... A lacikonyhák igyekeztek elszórtan elhelyezkedni a vásárokban, de a hatóságok egy helyre telepítették őket, így valóságos utcákat alkottak. Bár a vásárok szélein, a csendesebb, kevésbé forgalmas helyeken létesültek, a lacikonyhák utcája a városok legmozgalmasabb része, leghangulatosabb zuga volt. Megfordult bennük minden vásározó, vevő és eladó egyaránt. A jó illat is sokakat hívott-hívogatott, de csalogatott a cégér (régebben gyaluforgácsköteg, újabban raffiaköteg, kis hordó, tepsi stb.) és nagy reklám volt a zene is. Ahogy felállították a sátort és elrendezték a berendezést, már jöttek is a vendégek és hozzáABA-NOVAK VILMOS LACIKONYHA CIMO FESTMÉNYE juk a zenészek. A zenészek nem mindig cigányok voltak. Citerázó parasztok, kiöregedett furulyás pásztorok, cimbalmozó rokonok is bőven akadtak köztük. A lacikonyhás sátrak leglényegesebb berendezése volt a tűzhely. Ez általában egy hatalmas csikó- sparhet volt, de a szegényebb lacikonyhákban egy üstház is megjárta, amihez egy nagy, széles peremű bádogtepsi járult. A csikósparheten sok mindent sütöttek-főztek egyszerre. Az üstházas lacikonyhákban csak egyfélét, esetleg kettőt: húst és kolbászt. A tepsi mélyített közepén megsült húst és kolbászt — hogy meg ne égjen —, kihúzták a tepsi széles karimájára, és ott maradt, amíg felszolgálták. A csikósparhetes lacikonyháknál is előfordult, az üstházasaknál pedig általános volt, hogy a nagy kondér számára a sátorhoz közel eső árokpartba katlant vágtak. Vagy ha partos rész nem volt, akkor három egymásnak döntött és felül lánccal összekötözött ágasról láncon lógatták le a tűzre az üstöt, ritkábban kondért, és abban főztek. A tűzhelyeknek a sátrak bejáratánál volt a helyük. Részint, hogy mindenki láthassa, mit és hogyan sütnek-főznek, részint azért, hogy a füst ne szoruljon a sátorba és tüzet se okozzanak. A bejáratba állított tűzhely mellett 8
