Múzsák - Múzeumi Magazin 1974 (Budapest, 1974)
1974 / 1. szám
Időszámításunk VI. századában kezdett elterjedni Japánban, Koreán keresztül, főként a kínai kultúra hatására a buddhizmus. Ezzel együtt azonban napjainkig is megmaradt a hosszú századok alatt kialakult, alapjában naiv, természetimádó shinto vallás, a maga istennőivel, isteneivel, szellemeivel, démonaival; megszülettek a különös legendák, beszélő állatokkal, növényekkel, hegycsúcsokkal, vízesésekkel. A VII. században trónralépő Temmu császár kezdte összegyűjteni a legendákat, mitikus történeteket és népmeséket. — így jött létre 712-ben a Kojiki (Feljegyzések Ősi Dolgokról), amelyet nyolc év múlva, 720- ban követett a Nihongi, vagy más néven Nihon Shoki (Japáni Krónikák) című, már sokkal terjedelmesebb gyűjtemény, Gensho és Gemmio császárnők uralkodása alatt. Ezzel a munkával akarták bebizonyítani, hogy a többi, vetélkedő nagyúrral szemben a hatalmas Yamato- törzs feje egész Japán igazi és elhivatott uralkodója. A legendák ugyanis azt állították, hogy a Napistennő, Amaterasu unokája egyenesen az égből szállt le Japánba, és ”nnek az unokája lett Jimmu Tenno néven i. e. 660-ban Japán első császára és a Yamato-törzs őse. A császár, és általa az egész japán nép isteni eredetét hirdető Kojiki és Nihongi maradt a legújabb időkig a Japán felsőbbrendűségét valló ultranacionalisták bibliája. A shinto- papság századokon át kéziratként őrizte a japán mitológiának, az ősi hiedelmeknek ezt a két forrását; 1664-ben azután nyomtatásban is megjelentek, sok tusrajz és selyemre festett kép kíséretében. Az „istencsászár" azonban nem tudta ténylegesen hatalmában tartani a négy nagy és háromezer kis szigetből álló Japán különböző területeit, valójában mindenütt hatalmas családok uralkodtak és ezek mindegyike megformálta a família isteni eredetét, vagy a mitikus hősökkel való szoros kapcsolatát bizonyító saját legendáit. Talán ezért is minden legenda helyi, sajátos területhez kötött, ahonnan a mítoszteremtők alkjaikat, történeteiket vették. Ezért nem lehet megérteni a japán mitológiát Japán földrajzának legalább vázlatos ismerete nélkül. Az ország fo- lyói sekélyek, sebes folyásúak, tele vannak vízesésekkel — szállításra, kapcsolatok teremtésére tehát alkalmatlanok. Nagyon sok a vulkán, a 192 „nyilvántartott" tűzhányóból 40 még ma is működik. Gyakori a földrengés, a szökőár és csaknem megszámlálhatatlan a gomolygó gőzök közt feltörő hőforrás. Fantasztikus alakú fák, furcsa, gyakran hangszerre — mandolinra — emlékeztető part- vonalú tavak, pasztellszínekben virágzó fák — mind más-más szigeten, elzárt kicsiny világban, hiszen a kis szigetek között akad olyan, amelyik alig nagyobb a tengerből kiemelkedő hullámverte sziklacsoportnál. A természet meghökkentően dús változatossága eredményezte — írja Juliet Piggott angol történésznő, a japán folklór neves kutatója, nemrég megjelent könyvében (Japanese Mythology) — hogy az ország talán a leggazdagabb földje a meséknek, s a meséknek meglepően változatos jellegük van. A földrajzi adottságok következményeként az ország rendkívül hosszú korszakait élte át a világ és a környék többi részétől való elzárkózásnak; az emberek többnyire megmaradtak ott, ahol születtek, életük végéig: kialakult a mitológiában és folklórban is jelentkező sajátos, zárt patriotizmus. Ennek érdekes együtthatója a shinto kapcsán már említett természetfölöttiség, amely a legmélyebben ragadta meg a japán képzeletvilágot: minden természeti tárgy vagy jelenség földön túli és föld alatti szférákba költözik, és ott kapja meg „természetes színét és formáját”. Minden zugból kísérteties szellemtörténetek szivárognak elő és mitikus alakok serkennek fel: mesék szólnak a madárember alakú, harcos fengu-ról, a veszélyt hozó óriás oni- ról, a pikkelyes majomforma kappá- tól; mindegyik többesszám, különböző fajta szellemeket jelöl. Rendszerint bajt okozó démonokat, akiknek mohósága, étvágya kielégíthetetlen; „felfalják az uborkákat, az állatokat, embereket egyaránt". A „fénybirodalmakban" és a „homályországokban” vannak jóakaratú, jót cselekvő szellemek is, de a földi világ mégis tele van riadalmakkal, s az ember sorsa a szegénység, a szüntelen küzdelem, amely elől csak az állatok világába menekülhet, és ott sem mindig talál vigasztalást vagy pihenést. Mint minden nép, a japán is szereti az állatmeséket; kutya, macska, róka, borz, majom, gólya, az ősvilági sárkány és ezernyi más állat népesíti be a legendákat. Az egyik mesében egy szegény házaspár a szájától vonja meg a falatot, hogy etethesse kedvenc kis macskáját. A macska egy napon szépséges gésává változik, és a szerelméért, énekéért, táncáért kapott pénzt mindig átadja a házaspárnak, amely ezután élete végéig jólétben, gondtalanul él. Egy másik legendában egy város lakói elhatározták, hogy kiirtják a kígyókat. Egy súlyos sebeket kapott kígyó azonban elvánszorog, elbújik az üldözők elől. Aztán egy A HÍRES NIKKOl MAJMOK: „NE HALLJ, NE MONDJ, NE LASS SEMMI ROSSZAT I" 23
