Múzsák - Múzeumi Magazin 1974 (Budapest, 1974)

1974 / 4. szám

K

A szervező és föltaláló Szerb Antal

Utóbb kiderült, hogy szépírónak is kiváló, eredetileg azonban Szerb Antal föltalálónak és szervezőnek indult. Nevéhez az olvasható irodalomtörténet föltalálása fűződik. Megírta a Magyar Irodalomtörténetet és A világirodalom történeté t. Föltalálói érdeme föl- becsülhetetlen.

Szervező is volt. Több mint négy évtizede, hogy Szerb Antal meghívott a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tagjainak sorába. Nagy megtiszteltetés egy ismeretlen kezdőnek.

Intellektuelek gyülekezete volt ez is, amilyen akkoriban jóformán minden kávéházban összejött meghatározott időkben. üléseinket majd egyik, majd másik vendéglő különtermében tartottuk. E tekintetben a Társaság nem különbözött a többi asztaltársaságtól. Volt viszont egy fontos különbség. Szerb Antal nem érte be az ismert nevekkel, hanem jóformán mindenkit felkutatott és meghívott a Társaságba, olyanokat is, akiktől mindösz- sze néhány bírálat, tanulmá- nyocska jelent meg, tehát kevés, de az a kevés — megítélése szerint — későbbre többet ígért.

Ellentétben a többi irodalmi szervezkedéssel, az ő célja a legszélesebb szellemi összefogás volt, tehát nem az irodalmi vezetőszerepre való sikeres vagy eleve kudarcra ítélt törekvés, amely óhatatlanul egyet jelentett valamilyen hallgatólagos hátrányos különbségtétellel, ami sem a nemzeti hagyományokkal, sem a nemzeti műveltség érdekével nem egyezett, s minél ma- gyarkodóbb ruhát öltött, annál kevésbé volt valóban magyar.

Mi sem állott tőle távolabb, mint ez a görcsösen fukar

szemlélet, törpeszabású lelkek törpékre valló fegyvere. Ö a versenytársait is meghívta és szívesen látta a társaságban, hogy csak egyetlen nevet említsek példaképpen, a kitűnő Kerecsényi Dezsőt, akire féltékeny lehetett volna — ha olyan a természete.

*

Az Irodalomtörténeti Társaság alapját Szerb Antal a tárgy iránti szeretetben és a barátságban látta. Ennek a minden ízében humanista kezdeménynek a kor nem kedvezett, a tagok szétszóródtak, a szó jelentésének valamennyi értelmében, a Társaság feloszlott, bár tudtommal, hivatalosan máig sem szűnt meg.

A korai vég nem változtat a kezdemény szépségén, sőt hasznosságán sem. A Társaság asztalánál a tagok, hogy úgy mondjam: a korszellemmel találkoztak. A névsor ebből a szemszögből különösen érdekes. Ennél az asztalnál nemcsak irodalomtudósok vitáztak irodalomtudósokkal irodalomtudományi kérdésekről, következésképp a Társaságot nem fenyegette a beltenyészettel együttjáró meddőség.

Az egész szellemi láthatár — ez volt Szerb Antal jelszava. A tagok között akadt zenetudós (Bartha Dénes), filozófus (Mátrai László, Joó Tibor), esztéta (Baránszky-Jób László), színháztudós és rendező (Németh Antal), etnológus (Honti János), szocioqráfus (Szabó Zoltán), polihisztor (Hamvas Béla, Németh László). Politikai műszóval élve, az Irodalomtörténeti Társaság a szellem népfrontja volt.

Előadások, viták, fehér asztal melletti beszélgetések az üléseken, meg az üléseken kívül, az ott szövődött barátságok

eredményeként, megannyi hatékony eszköze a szellemi gyarapodásnak. Egy igen rövid ideig én voltam a legfiatalabb a Társaságban, tehát hallgattam és figyeltem. A figyelmes hallgatások segítettek hozzá, hogy valamelyest kibontakozzam a vidékiesség kötelékeiből, s európai legyek, már amennyire azzá lettem. Valószínű, hogy nemcsak engem ért ilyen jótékony hatás.

Én is szerepeltem a Társaságban, mégpedig az elsők között, minden bizonnyal azért, mert készen volt a tanulmányom. A modern olasz regény- irodalomról beszéltem, többek között az Olaszországban akkoriban nagyra értékelt, nálunk kevéssé ismert Bontem- pelliről.

Idézem az előadásból a kérdéses részeket:

(Bontempelli) ... írásaiban lépten-nyomon találkozunk állításokkal, melyeket nem magyaráz meg, hanem úgy közöl, mint nyilvánvaló igazságokat: ,,A hosszú szempilla a férfiaknál legyőzhetetlen ha- zudozási hajlamot jelent; nőknél mérhetetlen szelídséget s predesztinációt a vízbefúlás- ra.” „Az őszinte emberek a meleget, a képmutatók a hideget szeretik ...” „Amióta föltalálták a Browningot, Garibaldi pisztolyával egy egeret sem lehetne lelőni.” „Minden ember szabad akaratából jön világra, és születése pillanatát ki-ki maga választja meg." „Az emberek tulajdonképpen tökéletlen szobrok, betegségük a mozgás.” — Az élet tehát indokolatlan és magyarázhatatlan csodák szakadatlan sorozata. Bontempelli legbolondosabb novellái egyikében a két szerelmes, a férfi és a nő, hosszú barátság után, egybekel és összeköltözik. Két éven át a nő minden délelőtt tíz órakor felhívta a barátját telefonon. Az összeköltözés utáni első délelőtt nyugtalanság fogja el, nem bír ellenállni a megrögzött szokásnak, telefonon felhívja a férje hajdani lakását. A férfi a nő mellett áll, és tréfából füléhez emeli a hallgatót. Rémülten néz a feleségére, a drót másik végén a tulajdon hangját hallja.

Az előadás befejeztével Szerb Antal felállott, s a maga bájos, neofrivol modorában felszólította a tagokat, hogy jól jegyezzék meg ezt a napot, mert fontos irodalomtörténeti dátum. Ezen a napon került Szerb Antal magyar író Massimo Bontempelli olasz író hatása alá.

*

Nem szándékom belekontár- kodni irodalomtudósaink dolgába, mégis hadd ejtsek egykét szót a hatásról. Az az író, aki kivonja magát a hatások alól, régi hatások, megrögzött módszerek és szemléletek rabja marad. A kora szellemével lépést tartani kívánó író elébe megy a hatásoknak, de csak azt fogadja be belőlük, ami egyéniségével rokon, következésképpen hozzásegíti önmaga minél teljesebb kifejezéséhez: a hatások gondos elkerülésével senki nem juthat el az európai, sőt világ- irodalmi tájékozottsághoz.

*

Szerb Antal 1934-ben nyerte meg az Erdélyi Helikon pályázatát Magyar Irodalomtör- féneíével, amelynek dedikált példányát ma is kegyelettel őrzöm. Noha úgyszólván egy- szuszra olvastam el a két vaskos kötetet, s minden sorában örömömet leltem, igazi jelentőségére csak később eszméltem rá. Egyelőre arra szorítkoztam, hogy kávéházi, kiskocsmái és társasági viták során mellette foglaltam állást. Minden valószínűség szerint, ezek a sűrűn ismétlődő intellektuális összecsapások kényszerítettek arra, hogy ezt a rendhagyó remekművet ne önmagában értékeljem, hanem a magyar műveltség szövetébe illesztve, továbbá arra, hogy benyomásaimat többé- kevésbé szabatos véleményekké formáljam.

Fokonkint ráeszméltem, hogy a Magyar Irodalomtörténet emberközelbe, olvasóközeibe hozza a magyar irodalmat, amelytől a rossz irodalomtörténetek és a még rosszabb irodalmi oktatás elidegenítette a közönséget.

Másokkal egyetemben én is tudtam, hogy vannak európai színvonalú költőink, sőt néhány prózaírónk is annak tekinthető, de az első európai színvonalú magyar irodalomtörténetet Szerb Antal írta meg. Költőkről, írókról, nem mint szobrokról írt, hanem mint emberekről. Vele a volgai lovas végre helyére lelt Európában. Művének egyik legnagyobb tanulságát így fogalmazhatnánk meg: — „a költő is ember". Nemzeti szerencsétlenség, hogy ez a tanulság újabban egyre inkább feledésbe merül, irodalomtörténetünk olyan, mint egy szoborkiállítás, az igazi szobrok mellett a papírszobrok légiójával.

Babits Magyar Irodalom című tanulmánya és Szerb Antal Irodalomtörténete volna — a magyar irodalommal vagy annak egyes részleteivel foglalkozó néhány mű mellett — talán még ma is leginkább hivatott arra, hogy a mind inkább ránk figyelő külföldön az irodalmunk iránti érdeklődést fokozza, s közelebb hozza az idegen közönséget a mi oly érdekes, oly furcsa s oly gazdag irodalmunkhoz.

KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL

14