Múzsák - Múzeumi Magazin 1974 (Budapest, 1974)
1974 / 4. szám
XV, A VAS MŰVÉSZETE H azai és külföldi kultúrtörténetekben hiába keressük, hogy jutott-e a vasnak legalább akkora fejezet, mint a görög oszloprendeknek vagy istenszobroknak, mint a mozaikoknak, vagy éppen a muzsikának és az étkezési szokásoknak. Nem jutott. Még Arisztophanész is csúfolódva emlegeti a Páncélkovácsot, a vas mesterét. A Kalevala hőse, a „komoly, öreg Vejnemöjnen” mégis a „vasverő llmarinent" keresi fel nagy bajában, hogy kovácsolna egy Szampót, mellyel minden rosz- szat — az Észak Úrasszonyában meg- testesítettet — megsemmisíthetne. Ez a barbár népeposz, ez az örökkön visszatérő emberi viszonyokat egyetemes jelképekben megfogalmazó csodálatos költemény, főhősévé avatja a vaskovácsot, amikor ennek, az emberiség történetében oly döntő anyagnak és művészetének egyebütt alig találjuk hírelőjét. Ki is hát ez az llmarinen? Az alkotó ember — a Kalevala értelmezésében. ARANY SAS PATIKA CÉGÉRE A VARBAN PÖLÖSKEI JÓZSEF MUNKÁJA SAMPA MALMA. AKSELI GALLENKALLELA OLAJFESTMÉNYE fi893) Szűkszavú, nehézkes, de igazi művésze a munkának. A munka, a munkás megtestesítője, persze a szabad és nem a bérmunkásé. Nem az anyag, nem a gép uralkodik fölötte, hanem ő zabolázza az anyagot, „megpuhítja őkegyelmét” és „célja szerint idomítja", gyárt belőle „ékes holmit”, dárdát, kardot, fejszét, ekét, kaszát, kést, mindenféle szerszámot, s még ékszereket is. A munka, az alkotás szenvedélye hajtja llmarinent, hogy megpróbálkozzék a lehetetlennel. Először, mikor szép, fiatal felesége, Külikki meghal. Napokig, hajnaltól napestig siratja étlen-szomjan. Végső elkeseredésében aranyból, ezüstből új feleséget, „gyönyörű szüzet" kovácsol magának, ágyába fekteti, de az majd jéggé fagyasztja hidegével. Egészítsük ki most a Kalevala évezredek mélyébe gyökerező képeit azzal, hogy valóban másról van itt szó, ha a vasról beszélünk. Nem rézművesekről, nem aranyművesekről, nem ékszerek és bizsuk mestereiről. llmarinen akkor kíséreli meg a lehetetlent másodszor, amikor a gonosz Louhi, az emberiség megrontója elrejti a napot és a holdat. „Kovács kél a falmellékről, vasverő a góc mögéből, holdat újat kalapálni, új napkereket csinálni. Holdat színaranyból készít, napot új ezüstből épít. De csak nem világít holdja, bizony nem süt a napocska." Az alkotó munka számára nincsen lehetetlen, de határai vannak. Az anyag határai. Az ezüst nem arany, az arany nem vas. Még utánozásra sem alkalmasak. Nem véletlen, hogy bár az acél és vas is fém, a művészi vasművességet nem soroljuk a fémművesség körébe. Minden iparművészeti ágnál fontos az anyag és az alakító módszerek ismerete, de nélkülözhetetlen a művészi vaskovácsolásnál, hiszen a vas megmunkálásának módja már a formát is jelenti. Helyes-e egyáltalán vasról beszélnünk? A Művészeti Lexikonban olvashatjuk, hogy „az acél művészi alkotásokra nem alkalmas” — ugyanakkor például a budapesti Népköz- társaság úti új Menetjegyiroda Nagymező utca felőli oldalát hatalmas rozsdamentes acélból készült embléma díszíti, s a Váci utcában az Anna Presszó külső burkolata is művészien megmunkált acél. És jól tudjuk, hogy ha az acélt vörösvagy fehérizzásig (1100—1200 C°) felmelegítjük, jól alakítható. Az acélban színvason kívül szenet is találunk. Minél több benne a szén, annál alkalmatlanabb kovácsolásra. Rúdacélnak, idomacélnak, acéllemeznek, acélhuzalnak, acélcsőnek nevezzük azokat a készen kapható alapformákat, melyből a mester, iz- zítással lágyítva az acélt, kedvére alakítja tárgyait. FASSOLA HENRIK SZOBRA EGERBEN - LABORCZ FERENC MUNKÁJA 15