Múzsák - Múzeumi Magazin 1974 (Budapest, 1974)
1974 / 3. szám
ivatos, bár múltját tekintve távolról sem új színfoltként jelent meg napjainkban a kékfestő, mind a városi viseletben, mind a lakásokat és a középületek helyiségeit díszítő anyagok körében. Maguk a kékfestőminták pedig keresettek a régiségkereskedésekben is, divat lett gyűjtésük. A kékfestés, és annak alapanyaga, a különböző növényekből nyert organikus, igen jó színálló kék festék, az indigó, Indiából került Európába. Holland hajósok hoztak földrészünkre először, már a XVI. században ilyen festőanyagot. De az első, indigóval festett, valóban varázslatos kelméket a követek juttatták el a napkirály, XIV. Lajos párizsi udvarába. Ez az új anyag, az „Indiennes”, rendkívül gyorsan divatossá vált. A távoli Kelet országaiból egész hajókaravánok szállították Németalföldre és Angliába is az új, nagyon tetszetős kelméket, valamint az előállításukhoz nélkülözhetetlen indigót és a finom gyapotvásznakat. Ez azonban ellenkezett nemcsak az európai ipar, hanem a festőcsüllenget termelő mezőgazdaság érdekeivel is. Az angol takácsok fellázadtak, és mozgalmuk eredményeként Angliában meg is tiltották a nyers és festett vásznak behozatalát. Az indigó európai elterjedése különösen súlyos válságot robbantott ki Szászországban és Thü- ringiában: ott alakultak ki ugyanis a XVI. és XVII. században a legnagyobb csüllengtermelő területek. Fél Európát látták el akkoriban termékeikkel, s hihetetlenül meggazdagodtak az ottani birtokosok, a ,,Waid-Junkerek", vagyis csülleng- junkerek. Igyekeztek is védekezni az indigó behozatala és használata ellen, német területeken a törvények még halálbüntetést is kilátásba helyeztek. De eltiltották az indigóimportot és indigófestést más európai országok kormányai is. Az új eljárás terjedését azonban semmiféle tilalommal nem tudták megakadályozni. Az indigó végül is romlásba döntötte a német mezőgazdaság festőcsülleng-termelő ágát, és nyomorba taszította a vele foglalkozó földművelőket is. A PAPAI KÉKFESTŐ MÚZEUM MINTAFA A MÜLT SZAZAD ELEJÉRŐL E feltartóztathatatlanul terjedő kékfestési eljárás lényegében napjainkig sem változott. Fehér vászonra faragott vagy rézszögekből kialakított mintákkal szigetelő masszát nyomnak. Ennek a teljes megszáradása után az indigócsávás medencében megfestik a kelmét. A különböző vegyi anyagokkal feloldott, redukált indigó a levegőn, amint kiemelik a vásznat a folyadékból, oxidálódik, és újra kék színűre változik. A bemártás és levegőztetés többszöri megismétlésével sötétebb színárnyalatokat is el lehet érni. A minták helyét fedő szigetelő anyagot sósavas-kénsavas fürdőben oldják le, s itt előtűnik a vászon eredeti fehér színe. A fedőanyag vegyi összetételének változtatásával és az utókezelés különféle módjaival a mintákat sárga, zöld, világoskék és narancsszínben is „előhívhatják”. N émetország különböző területein gyorsan terjedt az új festési eljárás. A XVII. század végén több városban már ismertek a féltve őrzött receptek, melyeket részben az Angliából és Francia- országból menekült festők hoztak magukkal. A kék-fehér mintás anyagok először a városi viseletben, lakások kárpitjainál jelentek meg, majd a parasztok is használni kezdték az egyszerűbb kivitelű mintás vásznakat. Magyarországon valamivel később, a XVIII, század közepén elsősorban a városokban bukkannak fel az új eljárással dolgozó mesterek, így Sopronban, Pozsonyban, Lőcsén, Eperjesen, Késmárkon, Győrben, Pápán, Budán stb. Hamar megjelennek azonban a falvakban is. A XIII. században sok német telepes került az országba, akik között ott voltak a szász területek jól képzett festőmesterei is. A XIX. század közepére néhány gyárrá növekedett kékfestő műhely mellett, mint amilyen a Goldberger volt Budán, a kis műhelyek százai dolgoztak már hazánk minden vidékén. Az ország textilipara még a múlt század első felében is elmaradott volt, így hát a kékfestőipar jelentős feladatot látott el a hazai takácsok és a háziipar vásznainak megfestésével. 30
