Múzsák - Múzeumi Magazin 1974 (Budapest, 1974)
1974 / 3. szám
250 ARC ötven esztendővel ezelőtt halt meg Pe- thes Imre, akit már a kortársai éppúgy, mint az emlékező közönség és a szakemberek az egyik legnagyobb magyar színészként ismertek el. Bálint Lajos, a közelmúltban elhunyt kiváló színházi szakember és kortárs, így ír Pethes Imréről: „Megvallom, nem volt bátorságom, hogy az évtizedek távolságán át neki merészkedjem csak vázlatos portréjához annak a színésznek, aki bennem úgy él, mint a legnagyobb színpadi alkotó." És ugyanilyen csodáló és tisztelő elismeréssel írt róla Benedek Marcell, Csathó Kálmán, Kárpáti Aurél, Schöpflin Aladár és Kosztolányi Dezső is. Pethes Imre Jászárokszálláson született, 1864. december 18-án. Érettségi után nem tudta eldönteni milyen pályát választ, mert minden érdekelte, tulajdonképpen maga az élet, végül is talán ezért lett színész. Először a budapesti egyetem jogi karára iratkozott be, de azt hamar abbahagyta, és bölcsész- hallgató lett, majd azt is otthagyta, és 21 éves korában a Színművészeti Akadémiára jelentkezett. Felvették, de az évek során semmivel sem tűnt ki társai közül, s a csendes, zárkózott, szerény fiút még a vizsgaelőadáson sem léptették föl. Pethes nyilván elkedvetlenedett, s a harmadik év után otthagyta az Akadémiát; hazament és hivatalt vállalt. De egy év múlva visszatért az Akadémiára és 1890-ben színészi oklevelet nyert. Huszonhat éves volt, amikor a színészi pályát elkezdte. Tizenkét éven át vidéki társulatoknál működött, Győr, Sopron, Debrecen, Nagyvárad, Arad és Temesvár voltak a legfontosabb állomásai. 1900-ban Makó Lajos buda—temesvári színtársulatának volt a tagja. Nyáron a társulat a budai Horváth-kerti Nyári Színházban játszott. Pethes itt Rostand Cyrano de Berge- racjának címszerepében lépett fel, és ez a szerep hozta meg számára az országos hírt és elismerést — de még mindig nem a pesti szerződést. Még egy évig játszott Makó társulatánál, majd a Vígszínház szerződtette. Abban az időben a Vígszínház volt a legmodernebb magyar színház, műsorán az új francia szerzők sikamlós darabjaival, színpadán a naturalista színjátszás élgárdájával: Varsányi Irénnel, Hegedűs Gyulával, Góth Sándorral és társaikkal. A színház előadásait a franciásan pergő színpadi beszéd és a riposztozó dialógusok jellemezték. Amilyen kitűnően érvényesült ez a stílus a könnyed francia darabokban, annyira nehézségeket támasztott a verses drámák színre- hozatalánál vagy akár Herczeg Ferenc lassúbb hangvételű darabjainál. Pethes Imre tempósabb, magyaros színpadi beszédmódja nem illett ebbe a franciásan pergő együttesbe. Végre 1903-ban a Nemzeti Színház szerződtette. Az első évben huszonkét különféle, többnyire epizódszerepben lép színpadra, mint: első udvaronc, első szolga, hírnök, vak öreg stb. Az epizódszerepek elkísérték pályája végéig, mert beérkezett, nagy színész korában sem utasított vissza soha szerepet. Ö is azt a régi színházi elvet vallotta: nincs kis szereD és nagy szerep, csak jó színész vagy rossz színész. 26 1904. január 15-én mutatta be a Nemzeti Színház Barrie angol szerző Egyenlőség című szatíráját, amelyben Pethes a Cyrano után ismét, de most már véglegesen a magyar színészet élvonalába került. Bizalmas körben Fejedelemnek titulálták finoman tartózkodó modora, lelki előkelősége miatt. Akik korábban ezt a címet gúnyosan ejtették ki, csakhamar egyéniségének varázsa alá kerülve, tisztelettel használták. Ugyanebben az évben alakult meg Budapesten a haladó szellemű Thá- lia Társaság, Bánóczi László, Benedek Marcell és Lukács György vezetésével, Hevesi Sándor rendezősége mellett. A Nemzeti Színház tagjai, akik féltve őrizték színházuk megkövült hagyományait, olykor gúnyosan nyilatkoztak a színészi képesítés és színpadi gyakorlat nélküli színészekkel dolgozó Tháliáról, amelynek haladó, már-már forradalmi törekvéseit meg sem értették. Pethes volt köztük a kivétel, aki minden szabadidejét a tháliásokkal töltötte, törekvéseiket érdeklődéssel figyelte, a színészeket tanácsokkal látta el, a kezdőket buzdította, és a gondokkal küzdő, lelkes társaságot bátorította. Pethes Imre a maga művészi munka- területén is igyekezett megvalósítani, szinte teljesen egyedül azt, amiért a Thália küzdött: azt a természetességet, amely alkalmazkodik a mű stílusához, vagyis: minden színművet a maga sajátos stílusában kell előadni. A Nemzeti Színházban abban az időben mindent egy idejét múlt álpátosz borított el. Ez ellen küzdöttek az akkori fiatalok, élükön Pethes- sel. Sokoldalú és sokszínű színész volt, de talán a magyar alakok megformálása állt hozzá legközelebb. Pethes Imre magyaros szerepformálásáról írta Kosztolányi Dezső: „Lassan beszél, hogy elhihessük, hogy ott, előttünk ötlenek eszébe a gondolatok, bámulatosan bánik a szünetekkel. Sohasem siet... A mi népünk realizmusa, bölcs nyugodtsága az, aminek mi tapsolunk. Pethes magyar művész!" Pethes eredeti magyar szerepei közül is kiemelkedik a Bánk bán, amelyben a címszerepet, Petur bánt és Tiborcot is alakította. Az ember tragédiájában játszotta Lucifert, az egyiptomi rabszolgát, Péter apostolt és az agg eretneket; Szép Ernő Egyszeri királyfi mesedrámájában a Halál volt; kedves, kedélyes magyar paraszthalál, olyan, akinek jövetele nem félelmes, hanem természetes. Nehéz tallózni Pethes Imre 250 szerepe között. Nem dönthetjük el, hogy melyikben volt mélyebb, igazabb, mert minden szerepét — a legkisebbet is — a teljes átélés hitelesítette. Tőle ered e mondás: „Átélés nélkül az egész színészet csak kutyakomédia!" Sok Shakespeare-szerepet is játszott: kicsinyeket és nagyokat, epizódszerepeket és címszerepeket egyaránt. Hamlet szerepéhez először 1908-ban, 44 éves korában jutott; utána 1912-ben, majd 56 éves korában, 1920-ban játszotta. 1908-ban nem volt fiatal, 1920-ban nem volt öreg. Ö az örök Hamlet volt, kortalan. A makrancos hölgybeli Pet- ruchio alakításáról érdemes idézni a kortárs Csathó Kálmán visszaemlékezését: „Az akkori rendezés a negyedik felvonás első képét úgy fejezte be, hogy miután a nászszoba nyitott ajBARRIE: EGYENLŐSÉG CÍMŰ DARABJÁBAN
