Múzsák - Múzeumi Magazin 1974 (Budapest, 1974)
1974 / 3. szám
1923-ban a Nemzeti Színház örökös tagja lett, ami abban az időben a legnagyobb színészi elismerés volt. 1924. október 19-én Zilahy Lajos: Süt a nap című életképének tiszteletes szerepében utoljára játszott a Nemzeti Színház színpadán. Náthalázban súlyosan megbetegedett, agyhártyagyulladást kapott, és 1924. december 14-én meghalt, egy hónappal hatvanadik születésnapja előtt. A Nemzeti Színház előcsarnokában ravatalozták fel, és koporsóját az egyszerű emberek, faluról felzarándokolt parasztok ezrei kísérték könnyes szemmel, mezei csokrok százait téve ravatalához, az Alföld kései virágaiból kötött koszorúkat. Halála után mesélték a színháznál a következő történetet. Hevesi Sándor igazgató felkérésére a színház egyik színésze megtanulta és korrektül el is játszotta a Zilahy-darabban Pethes elárvult szerepét. Utána bement az igazgatóhoz és így szólt: „Igazgató úr, én eljátszottam a Pethes szerepét, szíveskedjék kifizetni nekem a Pethes gázsiját.” Hevesi így válaszolt: „Tisztelt barátom, ön kétségtelenül átvette és eljátszotta azt a szerepet, amelyet ön előtt Pethes alakított. De van némi különbség az ön játéka és a Pethes alakítása között. Mert amíg Pethes mint tiszteletes, kilépett a papiakból, átment az udvaron és belépett a templomba, ön, tisztelt barátom, kilép a bal kettes kulissza mögül, átmegy a színpadon, és eltűnik a jobb egyes kulissza mögött!” Ennél tömörebben még senki sem fogalmazta meg az átélt élményt és illúziót egyszerre keltő játék lényegét, s egyszersmind Pethes Imre szerepében való átlényegülését. Színész volt, sőt, ő volt A SZÍNÉSZ, és nem érezzük túlzásnak, ha emlékezésünket Pethes Imrére, Shakespeare-nek Hamletról szóló, de Pethes Imrére is vonatkoztatható szavaival fejezzük be: „LIdvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve; E szép hazánk reménye és virága, Az ízlés tükre, minta egy szoborhoz, Figyelme tárgya minden figyelőnek." CENNER MIHÁLY 27 Pethes-Learnek hosszú, ősz szakálla van. A belső átélés erejével tudott láttatni! Félelmetesen nagyszerű volt. Cyrano de Bergerac szerepében a nagy orrú lovagot nem hetvenkedő, kötekedő, mindenáron verekedő hősnek ábrázolta, hanem mélyen érző, érzékeny lelkű költőnek (a történelemben Cyrano valóban az is volt), aki szinte csak rákényszerül, hogy verekedjék, mert bántják őt, vagy a gyengébbeket, akiknek védelmére kél. Pethes Imre neve és művészete összeforrott Cyrano alakjával, amelyet ő játszott először magyar színpadon. 1918-ban a Színművészeti Akadémia tanárává nevezték ki, és rendező is lett a Nemzeti Színházban. Három gyermeke közül csak Sándor lett színész. Az unokaöccsök és -húgok közül azonban többen léptek a pályára: Pethes Margit, Pethes Ferenc, Pethes György, aki a családból a harmadik generációt képviseli a színháznál mint rendező. CYRANO DE BERGERAC SZEREPÉBEN táján egymásután repültek be a színpadra az ordítva dühöngő Pet- ruchiótól kidobált ágyneműk, az elgyötört Katalin utánuk támolygott, és egy-két párnából, takaróból egy karosszékben ágyat hevenyészett, ledűlt rá, és szinte pillanatok alatt elaludt a kimerültségtől. Petruchio ekkor utánajött lábujjhegyen, végtelenül gyöngéd szerelemmel, mosolyogva nézte az alvó asszonyt, vigyázva megigazította feje alatt a párnát, aztán azt mondta szerepe szerint: — Ki hölgyszelídítéshez jobban ért, Szóljon, s kegyes dolgot mível, ha szól. — De ezt olyan közvetlenül, és annyira más hangon, mintha nem Petruchio, hanem a civil Pethes, a magánember szólalt volna meg, kilépve szerepéből egy nagyszerűen megjátszott jelenet utár.. Hiszen ezt teszi a darabban Petruchio is, mikor ott, alvó felesége mellett, magában marad közönség nélkül, és azzal, hogy egyszerre más hangon szólal meg, jelzi, hogy mindaz, amit addig művelt, az asszonynak játszott komédia volt. De a színészet paradox kettőssége következtében, vagyis mivel a művész személye meg a játszott alaké egymástól testileg nem választható el — sőt, lelkileg is csak bizonyos fokig —, az őszinte és mély átélés következtében ezúttal a játék mögött nem az alaknak kölcsönzött meggyőződését lehetett érezni a művésznek, hanem a magamagáét: mintha lelke mélyén így formálta volna át a szöveget: — Ki ezt jobban meg tudja játszani, szóljon ... — A taps elemi erővel tört ki, mert így értette és érezte a közönség is: a művész és a nézők érzése találkozott.” 1922-ben alakította a Lear király címszerepét. Ebben a hamleti intellektust az érzelmek széles skálája váltotta fel színpadi alakításában. Egy szemtanú mesélte el, milyen volt Pethes Imre a Lear király próbáján. Civil felsőkabátja királyi palásttá változott, a kezében tartott sétabot királyi jogar lett, és a próba nézői előtt úgy tűnt, hogy a borotvált arcú HEVESI SÁNDOR CSÁSZÁR ÉS KOMÉDIÁS C. DARABJÁBAN
