Múzsák - Múzeumi Magazin 1974 (Budapest, 1974)

1974 / 3. szám

„A KALAPOM EGY EGÉSZ EGYSZERŰ KALAP...”

A világon semmiért sem folyt olyan öldöklő versengés, mint bizonyos fejfedőkért. A legádázabb küzdelmet azért a fejfedőért vívták, amelyet koronának nevezünk; ezért sem a saját, sem mások fejét nem kímélték. A korona őse az az ókori babér- vagy olajág- koszorú, amellyel győztes hadvezérek dicső homlokát övezték. Az olajágkoszorú hamar hervad — akárcsak a dicső csaták emléke; a császárok tehát maradandóbb fejdíszre vágytak: aranyból készíttették maguknak a koronát, és a hatalom jelvényévé tették. A keresztény középkor királyai az abroncs fölé íveket ötvöztettek, amelyet drágakövekkel, gyönggyel rakattak ki.

Az ókori fejfedők többnyire praktikusak és viselőjük hazájának földrajzi helyzetére utalnak. A sombrero — mint a neve is mutatja — a nap elleni árnyékot adta. Arab népek kefijája a tarkót védi a tűző napsugarak ellen, Kína, Japán, India földművelői széles karimájú kalapot hordtak, ugyancsak védekezésül. A különböző formájú fejrevalók, a félgömb, henger, kúp, gúla alakúak a középkorban jelennek meg. A XV. századi Gottschalk Nollen Ágoston- rendi szerzetes ki is prédikálta őket, ezekkel a szavakkal ostorozván:

,,Egy hiú asszony először is férficsuklyát vesz a fátyla fölé, másodszor egy drága hajtogatott fátylat, harmadszor három vagy négy sor selyemhálót, negyedszer arany és ezüst hajtűket, ötödször egy ékszert a homlokára, hatodszor egy halott asszonytól vásárolt fényes hajat, hetedszer a nyakába koráll rózsafüzért akaszt. Ezekre van szüksége egy asszonynak a feje földíszítésére. Száz arany sem elég rá."

A legősibb fejrevalók egyike a fátyol. Az ókori Egyiptomban lenge fátyolszövetet borítottak magukra a nők. Innen és Kisázsiából örökölték ezt a divatot a görögök s a római császárság asszonyai, akik sűrű, művészi redőzésű fátylakba öltöztek. A negyedik századtól kezdve fehér fátylakat hordtak, amelyet a lelki tisztaság jelképének tartottak: ezért lett a menyasszonyok viselete. A fekete fátyol pedig a gyász jele. A X., XI. században Európában fátyolkalapokat viseltek, ebből alakult ki később a középkori főkötő. A fátylat a Kelet asszonyai mindig megtartották — sok helyen a

mai napig nem vetették le. A spanyol nők kontyba tűzött, fésűre borított csipkemantilláját Carmen mentette át a világ operaszínpadjaira. A biedermeier kalapokat is fátyol díszítette, s a XIX. század végén s a XX. században ismét feltűnik, többnyire tüllfátyol formájában, amely nemcsak hátul díszíti a kalapokat, hanem némelykor az arcot is fedi. Az idők folyamán a fátyol hol eltűnik, hol ismét visszatér.

Ókori kalpag volt a petaszosz — maga Hermész isten sem átallotta a fejére tenni —, görög fiatalemberek hordták, ha útra keltek. Teteje lapos, karimája széles, vékony szalaggal erősítették a fejükhöz. Görögök, rómaiak egyaránt kedvelték a püloszt, a sapkaszerű, hegyes tetejű fejfedőt, amelyet bőrből, szalmából, prémből készítettek, az időjárásnak s vagyoni helyzetüknek megfelelően. Csak „szabadok” tehették a fejükre, felszabadított rabszolga törvényben foglalt kiváltsága volt, hogy püloszt viselhetett.

Általános divattörekvés volt mindig: nagyobbnak látszani a valóságosnál. Ennek legkirívóbb példáját a késő gótikus francia-burgundi viseletben találjuk. A hölgyek ekkor kúp alakú, fél méter vagy még hosszabb kalapot viseltek, földig érő fátylakkal, amelynek szélére némelykor még parányi ezüst csöngettyűcskét is erősítettek. A krónikások pletykái szerint a burgundi udvar nem tűnt ki jeles erkölcseivel: a véget nem érő mulatságokat szerelmi légyottok követték. Nehéz elgondolni, miként surrantak találkára a méteres kalapot viselő hölgyek, akiknek ráadásul minden mozdulatát csengés-bongás kísérte. Ha a burgundi urak „vették a kalapjukat", akkor egy olyan galléros csuklyát tettek a fejükre, amelynek csúcsa némelykor égnek állt, más esetben pedig térdig lógott.

A kalaptörténet rengeteg változatot ismer. A barett párizsi találmány: kerek vagy szögletes formájú bársony fejfedő, tolldíszítéssel. Férfiak, nők egyaránt hordták a XV. és XVI. században. A német középkori viselet a huile: fehér vászon főkötő, amely a fejet teljesen befedte. A balzot Itáliában tették a fejükre a XV. században: turbánszerű holmi volt, bőr- vagy fémlemez alapját tarka anyaggal, többnyire mintás selyemmel vonták be. Elődjének, a turbán-