Múzsák - Múzeumi Magazin 1974 (Budapest, 1974)
1974 / 3. szám
A kozmetika szükségét föltehetően először a természet értette meg az emberrel. A nap, a szél, az eső hatása, de maga a fürdés is bőrvédő, bőrápoló, zsíros anyagokat követelt. Azután a férgek, rovarok elpusztítása, elriasztása kívánt újabb szereket . . . Időszámításunk előtt ötezerben, Egyiptomban már közismertek voltak arc-, ajak-, szemöldökfestékek, hajszínező anyagok. Mert az egyiptomi is, akár majd' valamennyi nép, világosabbá varázsolta a kenőcsök, főzetek segítségével eredendően sötét színű haját. I. e. 1500-ból írásos kozmetikai recepteket és tanácsokat ismerünk. Ezeket Georg Moritz Ebers egyiptológus (1837—1898) találta meg Thébában 1872-ben, s a róla elnevezett papiruszok — fordításukat maga adta ki 1875-ben — az egyiptomi orvosi ismeretek tárát alkotják, benne kozmetikai javallatok seregével. Hol lépte át az ember a természetes kozmetika — a bőrvédő pálma-, kókuszolaj stb. — és a szépért való szépítkezés határát? Mikor került az olajtartó tökhéj mellé — melyet népek nagy csoportja használt alapvető eszközként — a füvek, gyökerek főzete, zúzaléka, a fémporok, ásványi őrletek regimentje? Mint sok másban, itt sincsenek eligazító pontok. Egymástól függetlenül bukkannak fel a múlt e jellemzői, így tudjuk, hogy a gőzfürdő — izzó kövekre locsolt vízzel — a zord éghajlat alatt élő népek leleménye volt, ám a halottak balzsamozását már több nép egyaránt alkalmazta, amit a kozmetika végső formájaként is fölfoghatunk. Mekkora az út az orvosi kozmetika — a plasztikai műtét — a kémiai, biológiai ismeretek és eljárások bonyolult szövevényére támaszkodó mai szépítészeti nagyipar, s a régmúlt névtelen kísérletezői, feltalálói között? Nagynak tűnik, de valójában kicsiny. Hiszen a perui balzsamfa váladékát, a hajvizek, hajkenőcsök egyik fontos anyagát alkotó peru- balzsamot már sok évszázaddal ezelőtt használták, ahogy a Liquidambar orientalis kérgéből főzött sztiraxot ugyancsak. Hivatkozzunk inkább Hippokratészra és Ga- lenusra, akik írásaikban rámutattak, elválaszthatatlan az egészség és a testápolás? Vagy esetleg Jezabel, Áháb zsidó király i. e. 875 körül élt feleségének alakját idézzük fel, akit fellázadt rabszolgái hajítottak ki palotája ablakán, s aki naponta több órát töltött szépítkezéssel? Utaljunk VII. Kleopátrára, Kleopátrák közül a leghíresebbre - uralkodott i. e. 51 —30-ig —, aki nemcsak ékszerekben, de piperében is mindazt magára rakta, ami csak a világon meg- és fellelhető volt? Hiába áll Mózes III. könyvében: „...semmiféle jelet vagy bélyeget ne tegyetek magatokra . . .”, ahogy az intelem előtt, azt követően sem szépítkeztek kevésbé az emberek. Csupán az eszközök változtak, a cél ugyanaz. Bőrünk örök vászon, mely díszítésre ingerel. Ahogy szolgálhat erre a köröm, a szőrzet is, vagy akár a — fog! Mert a mayák azért fúrták ki fogaikat, hogy a lyukba drágaköveket, aranylapocskákat helyezhessenek. Ausztráliai törzseknél a férfivá avatás szertartásának egyik mozzanata: vésővel csipkésre tördelik a fog széleit. Más népeknél a hosz- szadalmas és bonyolult műveletekkel feketére festett fog a szép. S évezredek óta küzd az ember, hogy elfedje az epheliseket, azaz a szépiákét, a melaninok túlzott gyarapodásának bőrre kiütköző következményeit. „Biztos" recepteket tudtak erre az egyiptomiak, a kínaiak, Diószegi Borbély István hazánkfia pedig, 1676- ban megjelent „Mindenféle hasznokról” című könyvében azt javasolja: „A reteklevet nyersen avagy megfőtt reteknek levét vagy vizét egy kis rózsa-mézzel megelegyítvén, embernek mindenféle szeplőit és orczájának kékségét eltörli és megtisztítja.” Azaz nemcsak győzelmek vannak a szépségért vívott, évezredek óta tartó küzdelemben, hanem kudarcok is. Az ókori rómaiak ugyanúgy kísérleteztek a hajnövesztő szerrel, mint napjaink vegykonyháinak tudorai ... s mégis, egyre kopaszabb az emberiség. Tehát eljutunk oda, hogy a kozmetikában vallási, egészségügyi és puszta szépítkezési indokok keverednek, de ez a kozmetika alapvetően az életmód, életkörülmények következménye. Vajon mikor és miért kapták meg a színek jelentésüket? A világ különböző tájain a piros az élet, az öröm kifejezője, de a gyászt nemcsak a fekete, hanem a fehér, sőt a lila is tudathatja. Az aztékok az égtájakat színekkel jelölték — Kelet: vörös, Nyugat: kék. Észak: sárga, Dél: zöld —, s hasonló színeket használnak a váltakozó évszakokban bizonyos ázsiai népek. 5 nem furcsa, hogy a szépítkezés teremtette festékek öröksége fölbukkan olyan mai kifejezéseinkben is, mint például a szűzfehér, a feketelelkű, a rézbőrű ... Az indián bőre sárgás, ám vörös festékkel ékített arca láttán nevezték el így az első hódítók. Igaz, az indián állatbőrből készült zacskókban mindig magánál hordta a vörös és a fekete festéket, azaz nem nélkülözhette, akár harcba indult, akár táncba. Ok a szépítkezésre ugyanis mindig akadt és akad. Caesar nagy megdöbbenéssel írt a brit vitézek kékre festett bőréről — „ . . . atque hoc horribiliores sunt in pugna aspectu ..." — mert ez szörnyű látvánnyá tette őket ICY FESTETTEK A JÓL ÁPOLT NŐK. FÉRFIAK A SZAZAD ELEJÉN AZ INDIAI PONDICHERY- BEN (INDIAI RAJZ) 20
