Múzsák - Múzeumi Magazin 1973 (Budapest, 1973)
1973 / 3. szám
EZT AZ ÖNARCKÉPÉT 1889-BEN BRETAGNE- BÖL KÜLDTE GAUGUIN VAN GOGHNAK I__I őröm éve otthagyta a párizsi tőzs* ' dén betöltött ügynöki állását, két éve elvált dán feleségétől, semmije és senkije nincs. Hová menjen koldusszegényen Paul Gauguin ebben a keserves évben, 1886-ban, amikor Párizs neki már semmit sem tud nyújtani? Bretagne-i származású házigazdája beszélt neki régebben egy Marie-Jeanne Gloanec nevű, a bretagne-i Pont-Aven- ban lakó kocsmárosnőről, aki szállást és ellátást ad a festőknek „szokatlanul kegyes hitellel egyetemben1'. Gauguin tehát elutazott Bretagne-ba s megszállt Pont-Avenban, Mme Gloanec vendég- fogadójában — nem is annyira a nagyvárosi élet, mint inkább az éhezés elől menekülve. A városka vonzó, sok vízimalommal és csodálatos környékkel, amely már húsz évvel Gauguin megérkezése előtt művészkolóniává avatta Pont-Avent. Gauguin most akadémikus festők között találta magát, akik dölyfösen lenézték, dühödten megvetették. Egyetlen barátja, társa mégis akadt a közeli Trémalóban: egy XVI. századi faszobor a mező szélén álló kis kápolna északi falán, Krisztus a keresztfán. Beesett arc, csontig leapadt test a megváltás hite, misztikuma és glóriája nélkül. Ilyet nem látott eddig sem a múzeumokban, sem a nagy katedrálisokban. Itt, Bretagne- ban ez a halott volt az igazi élő, hiszen itt „a hitet át- meg átszövi az egyszerűsége, a barbár őszintesége s a szikár, de mégis megkapó jámborsága a képzelet- világnak”. Nagy élménye Gauguinnek a bretagne-i szobor; sok festményén megjelenik majd, köztük az egyik leghíresebbiken, az amerikai Buffalo város múzeumában lévő A Sárga Krisztus című alkotásán. — A barbarizmus számomra a megfiatalodás — írta egyik barátjának. És Bretagne a legnyersebb, a legbarbárabb s a legfüggetlenebb régiója volt Franciaországnak abban az időben. — Szeretem Bretagne-t — olvashatjuk egy ezekben a napokban írt másik levelében —, vadságot és primitívséget találok itt. Amikor a facipőm kopog ezen a grániton, úgy érzem, ezt a tompa, egyhangú, de nagyon erőteljes hangot kell visszaadnom a festményen. Itt, Bretagne-ban érezte meg, hogy „a festészet nem lehet a pártatlan szem nyelvezete csupán”. A felébredt nyers vadság űzi vissza Párizsba, aztán Arles-ba viszi, ahol Vincent van Gogh késsel támad rá, de végül saját fülét vágja le. Újabb dátum, 1889: vissza Bretagne-ba, ekkor születnek meg a legjobb képei, köztük A Sárga Krisztus. A bretagne-i képek párizsi kiállítása azonban újabb kudarc. — Semmit se ér az emberi kiáltás? — kérdezi ekkor egyik levelében. 1891: Tahiti, s aztán 1894-ben ismét Bretagne — az utolsó látogatás. Egy tengerészekkel „lebonyolított” verekedéssel ér véget, aztán kórház, törött bokával. És akadémikus támadások Párizsban. — Szilárd elhatározásra jutottam - írja most egyik festőbarátjának Paul Gauguin —, Óceániába megyek és ott fogok élni . . . békében, nem aggódva a másnapokért s abbahagyva az örökös küzdelmet az ostobák ellen. MARON FERENC A SZÉP BRETAGNE-I NÉPVISELETET GAUGUIN TÖBB KÉPEN IS MEGÖRÖKÍTETTE 37
