Múzsák - Múzeumi Magazin 1973 (Budapest, 1973)

1973 / 3. szám

díjazottak és jutalmazott ak 1939-BEN: FARKAS ZOLTÁN, JÉ- KELY ZOLTÁN, LACZKÓ GÉZA, DEVECSERI GABOR, JANKOVICH FERENC, SZABÓ ZOLTÁN, ILLÉS ENDRE, MOLNÁR KATA, HALASZ GYULA. A KURATÓRIUM-TAGOK ÉS A BANKETT VENDÉGEI KOZOTT: KÁRPÁTI A., GELLERT OSZKÁR, RÉDEY TIVADAR, SCHÖPFLIN A., BASCH L„ BABITS, TOROK SOPHIE.

A Baumgarten-ügy még nagyon kezdetleges stádiumban van. Az örökösödési eljárás lefolytatása még sok időt vehet igénybe; az alapítvány szervezetét még ezentúl kell megállapítani, s egyelőre a legprimitívebb elvi kérdések tisztázásánál tartunk. Személyekről még egyáltalán nem esett és nem is eshetett szó.

Bizonyosnak tartom azonban, hogy sem a végrendelet szelleme, sem az alapitó oklevélben megállapítandó elvek nem involválhatnak olyasmit, ami önt kizárná.

Felelős kijelentést természetesen nem tehetek, annál kevésbé, mert hisz a végrendelet két ember Ítéletére bízza a döntést, s nincs kizárva, hogy szükségesnek bizonyul a felelősséget ezenkívül még másokkal is megosztani. De az én érzésem az, hogy ön egyike azoknak, akik kétségtelen jogos várakozással tekinthetnek erre a dologra. Persze mindez még — és az egész alapítvány dolga — sok mindentől függhet, és mindenesetre hosszú hónapok telhetnek el, mig a dolog aktuális lesz. Mondom, semmiféle pozitívumot ez idő szerint még nem írhatok; voltaképp e pár sor még csak nem is tájékoztatás: mert hisz még magam sem vagyok tájékozva. Bár a dolog valóban oly jelentős, komoly segítséget és könnyítést adna az igazi irodalomnak, amilyent most ígér!

Szívből üdvözli igaz szeretettel és becsüléssel régi híve Babits Mihály"

A korjellegzetesség abból a mondatából ordít, amelyben azt tartja bizonyosnak — egyébként helyesen hogy „olyasmit”, ami „kizárná" Révész Bélát, „sem a végrendelet szelleme, sem az alapító oklevélben megállapítandó elvek nem involválhatnak”. Révész Béla levelét nem ismerem. De Babitsnak ez a mondata nyilvánvaló válasz a szocialista írónak arra a jogos aggodalmára, aminek a megpróbáltatott idősebb kortárs abban a párizsi levelében ugyancsak nyilvánvalóan kifejezést adott: hogy akadálya lehet-e díjazásának az a politikai meggyőződés, amelynek ő adott

elsőül magasrendű művészi formát a magyar irodalomban. Babits erre becsülettel felelte, hogy nem lehet, hisz' az örökhagyó intenciója éppen a megalkuvás nélküli írók jutalmazása volt. Révész Béla esetében érvényt is tudott ennek szerezni Babits: Baumgarten-díjat kapott aztán ő is, mint Tersánszky, Szép Ernő, Nagy Lajos, Juhász Gyula, Füst Milán, Elek Artúr s a többiek, sorra a Nyugat kiválóságai. Hanem azért elég előkelő névsor azoké is, akiket sorra és csökönyösen megvétózott a magas minisztérium.

Ami pedig a historikumot illeti: Babits igazat írt. E tekintetben is irodalomtörténeti dokumentum a levél. Utalásában az örökösödési eljárásra (pedig a végrendelet megtámadásáról tán még nem is tudott), aggodalmában, hogy az alapítvány dolga „még sok mindentől függhet”, s hogy a realizálásig még „hosszú hónapok telhetnek el”: mindebben igaza volt. Az első hetek zűrzavaráról vall ez a levél.

Hosszú hónapok? Két év múlva, 1929-ben került az első díjkiosztásra sor. Még az alapítvány szerkezetét illetőleg sem volt egyhangú az elragadtatás. Gellért Oszkár 1962-ben közölte ennek a hangulatnak a dokumentumait. Osvát Ernő szándékát, hogy új hetilapot indít. Szép Ernő cikkét, amelyet ebbe a hetilapba szánt, s amely A Baum- garten-féle pénzbüntetés címmel megalázónak nyilvánította a kiosztandó négy-négyezer pengőket, s helyettük évente egy összegben s egyetlen író számára „magyar Nobel-díjat” követelt. Ignotus levelét, amely ehhez az állásponthoz csatlakozott. Hozzátette Gellért — aki pedig Babits híve volt, nem Ignotusé —, hogy ezt szerette volna maga is.

Nyomdafestéket ebből nem látott akkor semmi. A hetilapból sem lett semmi. Heten csinálták volna: Osvát, Gellért, Szép Ernő, Karinthy, Kosztolányi, Nagy Endre és benjáminjukként az ifjú József Attila. (Akinek „Baumgarten-ügye” ide sem fér; annak már rég külön kis irodalma van.)

Babits Mihály kezébe viszont a kurátorsággal eladdig ismeretlen hatalom került. Hatalom, amely rövidesen virtuális hátvédjéül szolgált irodalom- politikájában, mindenekelőtt máris az Ignotus elleni puccsában, a hőskor főszerkesztői jegyzésének és főmunkatársi névsorának a Nyugatról való levételében is, majd mindabban, ami mindezt követte: mindabban, ami a Nyugatot a Berze- viczyékkel való átmeneti kiegyezésre, őt magát a Kisfaludy-Társaságba, neveltjeit, a magyar irodalom jó részét hovatovább ingoványra vezette — s amiért ő maga később remekművel, bátorságában is halhatatlanul, Jónás könyvével vezekelt. Meg kell azonban adni: Babits nehezen viselte ezt a keresztet, miközben az örökhagyó intencióját őszintén iparkodott helyesen betölteni. Jeles névsor a Baumgarten-díj jutalmazottaié, a kurátornak — a maga összességében — becsületére válik. Intézmény volt, meghitt és szép intézmény még a Sas utcai kis Baumgarten-könyvtár is, ahová annyiszor hívogatott hiába Fenyő László, a Babits-kinevezte „könyvtárőr" s amelynek forró sorokban állított emléket a varázsló tehetségű De- vecseri Gábor. S ő már a mi nemzedékünk ben- jaminja volt.

Nemzedékemé, amelyben a legmagasabb becsvágy akkor már — miután a Nyugatban való megjelenés első lovagi próbáján, a Babits kezétől való költővéüttetésen átestünk — a Baumgarten- díj elnyerése volt. Fájdalom, én ezt már nem nyertem el.

Az úgy volt, hogy amikor Kárpáti Aurél a tanácsadó testület tagja lett, a szerkesztőségből, ahol dolgoztunk, az ülésre azzal indult el, hogy az ajtóból visszaszólt nekem: „Baumgarten-díjat fogsz kapni.” Még meghallotta, de legyintett rá, amikor utánaszóltam: „Nem kapok, Aurél bátyám, mert Babits haragszik rám.” Csakugyan haragudott rám akkor Babits. „Igazad volt" — jött meg az ülésről Kárpáti búsan.

Hazugság volna eltagadnom, hogy fáj ez még ma is. Ugyanaz a kéz mérte rám, amely vagy öt-hat évvel korábban költővé ütött.

Vár az utókorra még a feladat: megírni a Baumgarten-díj irodalmi erkölcs- és hatástörténetét. Fény és homály ott majd teljes képet ád. Az évfordulón, melyet a Múzsák szerkesztőségének figyelme most eszembe juttatott, szolgálni itt csak azzal szolgáltam, amivel az ifjúságába visz- szarévedő kortárs emlékezete így hevenyében szolgálni tud. Emlékezéssel, számadással különben is ki-ki csak a magáéról tartozik.

Egy gyönyörű szándékról írtam, melynek sorsa kétségkívül a legméltóbb kézre bízatott, s amelyből annyi vált valóra, amennyit e legméltóbb kéz egy méltatlan korban valóra válthatott.

Rontásnak sok volt — de dicsőségnek sem kevés.

RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS (A közeljövőben válik valóra dr. Basch Lóránt végakarata, hagyatékából Városmajor u. 48/b. alatti lakásában Baumgarten-emlékmúzeum létesül.)

22