Múzsák - Múzeumi Magazin 1973 (Budapest, 1973)
1973 / 3. szám
Baumgarten Ferenc, aki életének negyvenhetedik évében, 1927. január 18-án Ótátrafüreden halt meg, 1923. október 17-én — ez idén ötven esztendeje — végrendelkezett. Tetemes vagyonát a magyar írókra hagyta. Alapítványt formált belőle, melynek rendeltetése ,,oly komoly törekvésű magyar írók hathatós támogatása, akik csakis eszményi célokat szolgálnak és így személyes előnyök kedvéért megalkuvást nem ismervén, anyagiakban szükséget szenvednek". Az alapítvány kezelését, az évdíjak, jutalmak és segélyek odaítélését a végrendelet Babits Mihályra és dr. Basch Lóránt ügyvédre bízta, akik — mint kuratórium — nyolctagú testületet vehettek maguk mellé. Sajnos, beleszólása lett ebbe — vétójoggal — az akkori kultuszminisztériumnak is. Esetről esetre ezt is ki kellett Babitsnak védenie. De ki volt Baumgarten Ferenc, aki ily eszményien hagyta irodalmunkra mindenét? Gazdag pesti család fia, aki magyar történelmi forrástanulmányokat publikált a Századokban, reneszánsz-esszét a Nyugatban, majd 1909-ben Németországba költözött, s ott aztán egy Conrad Ferdinand Meyerről szóló könyvvel és egy Rein- hadtnak adresszált dramaturgiai pamflettal szerzett híveket és ellenfeleket. Férfikorának termékeny java részét külföldön, német nyelvű esztétaként töltötte tehát. De amije volt, a magyar irodalomra hagyta mégis. Végrendelete nemes volt és előkelő: elsuttogott, holta után publikálandó honfiúi vallomás. Ennyit lehetett róla tudni, nem tudok róla többet ma sem. Pedig egyik nagyanyámat, édesanyám anyját Baumgarten Ilonának hívták, bizonytalan perifériáin annak a családnak, amelynek legendáiban olyan távoli ködalakok gomolyogtak, mint Baumgarten Izidor koronaügyész, Barna Ignác kúriai bíró, Baumgarten Nándor egyetemi tanár és közigazgatósági bíró s nemkülönben Baumgar- ten Sándor, az Egyetem téri központi egyetemi palota építésze, aki pláne Dunaföldváron is született, ahol az édesanyám. Egyiket sem ismertük. Lentragadt szegényrokon lehetett kötényes, ijedt, görbe kis nagyanyám; szégyenlősen s nagyritkán pendültek csak el szájáról ott az újpesti Mező utcában a hatalmas nevek. Az alapítványtevő Baumgarten Ferenc alighanem azoknak a hatalmas Baumgartenoknak volt egyike. A magyar irodalomtörténetben a Baumgarten-alapítvány fejezete egy előkelő szellemű, de elmosódott körvonalú literary gentleman emlékét őrzi — s egy határozott, nemes mozdulatát, mely egy megőrzött s magas eszményre mutatott. Régi periratokból, ha megvannak tán még valahol, rekonstruálni lehetne a vagyon eredetét, ag- noszkálni néhány tagjában a famíliát. Az örökhagyó vérrokonai közt akadtak ugyanis, akik perrel támadták meg a végrendeletet, volt hozzá képük, hogy — ha sikerül — elmeháborodottnak nyilváníttassák halottaiban Baumgarten Ferencet. Szerencsére nem sikerült. Hála a német írók legjobbjainak, kik közbeléptek, Thomas Mann-nal élükön. Az ügy erkölcsi részét — írta később Schöpflin Aladár — ez a közbelépés jogerősen elintézte a magyar írók javára. Thomas Mannék megírták, hogy ők tiszteletre méltó férfiúnak tartják az örökhagyót, akivel élete utolsó szakában is érintkeztek, s tanúbizonyságot tesznek finom elméje kristálytisztaságáról. „Ha kell arra bizonyíték, hogy Baumgarten Ferenc milyen távol állott vérrokonaitól, az erkölcsnek és nemes érzésnek milyen végtelensége választotta el tőlük, akkor a hagyatéka ellen indított per a leghathatósabb bizonyíték. Az igaz ember emlékét kíméletlenül megtámadja a pénzvágy. S az igaz emberek a világ messze táján felsorakoznak e támadás visz- szautasítására. Ők voltak igazi testvérei.” (E sorokkal a nagynevű jogász és építész Baum- gartenok emlékét nem akarom érinteni. Csak azo- két, kiknek nevei a periratokban lappangónak. Az ifjú Molnár Ferenc keserű, rebellis regénye, Az éhes város roppant erővel, vad szatírával ábrázolja, hogyan robban Pest társadalmában a hirtelen-váratlan beütő nagy tömeg pénz. Ez még a század elején volt — de ez a társadalom nagy- jában-egészében még 1927-ben is azonos szerkezetű volt a századeleivel. S az írók is ennek a társadalomnak voltak tagjai. Mutatis mutandis — azaz megfelelő ízlésbeli különbséggel, tempe- ráltsággal — robbant bizony a hirtelen-váratlan tömeg pénz őközöttük is. Hogyne robbant volna, hogyne nyúltak volna az életmentő pénz felé a világ legjogosabb éhségével éppen ők, a huszadik század magyar remekírói, Ady nemzedékének kiválóságai, akikre most gondolt először pénzzel valaki, s akik minden földi hatalom felől addig felfordulhattak volna éhen. Hiszen Cholnoky László nehéz kövekkel a zsebében ugrott a Dunába még a Baumgarten- díj első kiosztása előtt, Szini Gyula pedig valósággal éhenhalt s Krúdy Gyulát kikapcsolt villa- nyú lakásban érte a halál, holott ők ketten megkapták már a Baumgarten-díjat is. Ez a nemzedék már az ifjú Ady híres verse óta a Disznófejű Nagyúrral tusakodott — s most először mosolygott rájuk, meghitten s testvérileg, komolyabb pénz, s olyané, akinek nem volt „disznófeje". Kurta két héttel az örökhagyó halála után, a BAUMGARTEN FERENC Nyugat 1927. február 1-i számában jelentette be Babits Mihály a Baumgarten-alapítvány hírét — s máris a legjogosultabb jelentkezőknek, a Nyugat főmunkatársainak, az első nemzedék legjobbjainak kínos-keserves baráti leveleire kellett vála- szolgatnia. Őrzök erről — a címzett özvegyének megtisztelőén reám bízott hagyatékában — egy dokumentumot. Sem a címzett, sem a levélíró nemes emlékét nem bánthatja — csak egy nemtelen korszak ádáz emlékét idézi —, ha most közzéteszem. A levél Párizsba ment, válaszul arra, amelyet onnan küldött az épp odakünn időző írótárs. A postabélyegző dátuma: Budapest, 1927. március 2. A borítékon: „Mr. Béla Révész, 36, Bd Richard-Lenoir, Hőtel Méridional, Paris, Franciaország." A levélben: ,,Kedves jó Uram, bocsásson meg, hogy késve válaszolok, de annyi ügy és gond szakadt rám napról napra, hogy lehetetlen volt hamarabb. 21
