Múzsák - Múzeumi Magazin 1973 (Budapest, 1973)
1973 / 3. szám
DESSAU: A BAUHAUS ÉPÜLETE (1925-1926). GROPIUS MÜVE BARCELONA: NÉMET KIÁLLÍTÁSI PAVILON (1929). VAN DER ROHE MÜVE POISSY: VILLA SAVOY (1927-1931). LE CORBUSIER MÜVE kezetében, felépítésében emlékeztet Mies van der Rohe későbbi téralakítási szisztémájára, az ún. áramló terek koncepciójára. Doesburg a kiváló holland építésszel, van Eesterennel épületek szerkesztési, formálási analízisével foglalkozik. Ezek eredményeit szinte közvetlenül valósítja meg Riet- veld az Utrechtben épített Schröder-házban (1924). A de Stijl építész-alapítótagja, Oud viszont, ellenszegülve Doesburg, a festészet-szobrá- szat-építészet egyesítésére irányuló szándékainak, az „új építészet” legpuritánabb korai alkotásait építi meg Rotterdam munkáslakótelepeiben (1924— 1927), az új elvek és módszer legszigorúbb érvényesítésével. A de Stijl-mozgalom a harmincas évek indulásáig eleven. A Bauhaust — a harmadik forrást — Gropius, az „új építészet" nagy tanítómestere alapítja meg 1919-ben, Weimarban. Az iskola innen 1925-ben Dessauba, majd 1932-ben Berlinbe települt, és csak a hitleri fasizmus vetett véget nagyszerű működésének. Ez az első műhelyiskola, mely arra nevel, hogy az anyagi feltételek közvetlen, manuális megismerésétől kell közeledni a feladatok megoldásához. Ebben döntő jelentőségű Gropius elfogulatlanság elve. Ez lényegében azt jelenti, hogy az építészetnek feladatát minden volt és létező építészet — elsősorban formai — hatását kritikusan megszűrve, az adott hely és idő rendelkezésre álló vagy elérhető anyagi és szellemi feltételeinek figyelembevételével kell megoldania. A Bauhausban is olyan kiváló festők tanítottak, mint Kandinszkij és Klee. Ök nemcsak a festőnövendékeket nevelték, hanem — Gropius szerint — jelentősen hozzájárultak az építészek térszemléletének alakításához is. Gropius, már Dessau- ban, tervezi-építi meg a Bauhaus épületét (1925- 1926), az első igazi „bauhauzista” művet, mely pontosan rögzíti korának felfogását az alakuló elvek és módszerek érvényesítésében. Ez az épület ma már történeti érték, utánozhatatlan, de indítékai — elvei és módszere — ma is elevenek. A Bauhaus harmadik és utolsó vezetőjének, Mies van der Rohenak első nagy jelentőségű műve a Barcelonában megépített német kiállítási pavilon (1929). Ebben a teherhordó szerkezeti váztól függetlenített térhatároló elemek újszerű elrendezésével (és itt emlékeztetek Doesburg Orosz tánc című kompozíciójára) új térkompozíciót teremt, a szinte egymásba ömlő, áramló terek koncepcióját. Az „új építészet” negyedik forrása a francia Le Corbusier zsenije. Kezdeményezései közül itt csak a legfontosabbakat emelhetem ki. Ezek az építészet új, korszerű termelőerőihez, konkrétan egy szerkezeti megoldáshoz fűzött gondolatai, melyeket híres „öt pont”-jában fogalmaz meg (1925). Ennek lényege: az épületben a terhelésből és az önsúlyból adódó erőket vasbeton vagy acélváz és körös-körül konzolosan a váz elemei elé ugró födém segítségével kell levezetni, a nem teherhordó szerkezeteket így függetleníteni lehet az előbbiektől. Ez ugrásszerűen magasabb minőségi szintre emeli az építészet lehetőségeit. Az öt pont közül a legfontosabb a „szabad alaprajz” és a „szabad homlokzat". Röviden: a teherhordó vázszerkezet felszabadítja a belső térhatároló elemeket minden kötöttségük alól, tehát az épülettel kapcsolatos igények — anyagi és szellemi vonatkozásban egyaránt — tökéletesen kielégíthetők, az alaprajz „szabad"-dá válik. A konzolos födém pedig a külső térhatárolás elemeit szabadítja föl a teherhordó szerkezet kötései alól, s így a belső terek megvilágítása a szükségletek teljességéig fokozható, a nyílások - formában és helyben - szabadon elrendezhetők, az épület esztétikuma tehát az optimumra emelhető. Le Corbusier „öt pontjá"-nak legkiválóbb megvalósulása a Párizs melletti Poissy-ben megépített Villa Savoy (1927- 1931). A „szabad alaprajz" és a „szabad homlokzat” lehetősége természetesen csak a terv megvalósulásáig létezik. Amint áll a mű, megmerevedik, anyagi tartóssága és az emberi életforma változásai következtében olyan ellentmondás éleződik ki benne, mely az alaprajz és a homlokzat szabadságát illuzórikussá teszi. Bármily nagy minőségi ugrást jelent tehát a korábbiakkal szemben Le Corbusier „szabadság"-a az építészetben, akiért van: az embernek olyan szabadságra van szüksége, mely akkor is megmarad, amikor az épület már megépült. Ennek lehetőségei az építészet fejlődő termelőerőiben adva vannak. MAIOR MÁTÉ. 17
