Múzsák - Múzeumi Magazin 1973 (Budapest, 1973)
1973 / 4. szám
DORONGCSAPDA KISEBB RAGADOZÓKNAK HATTYÚNYAKCSAPDA BILLENÖCSAPDA MENY ÉT FOGASHOZ o vadászvirtust. Hiszen a vadfogáshoz kevés szerszám, inkább ügyesség és megfigyelőképesség kell. Az iratokban kiskorú „bűnözök" is szerepelnek szép számmal. Ök elsősorban nyálra vadásztak. Nagy hóban a gyümölcsös fái közt vermet ástak, tetejét gyenge gallyacskákkal befedték, káposztalevelet tettek rá csalinak, s az éhségtől gyötört, fakéregre fanyalodó nyúl megörülve a váratlan ele- ségnek, a verembe zuhant. Néha puszta kézzel vagy bottal fogtak nyu- lat, a hóba vájt fekhelyéhez férkőzve nesztelenül. A legtöbb vadat mégis hurokkal ejtették el. Nem kellett hozzá egyéb, mint jó erős, nem rugalmas drót és egy harapófogó, amellyel a drót egyik végén hurokszemet formáltak. Ezen áthúzták a drót másik végét, s a kiszemelt vadjárásra helyezték el kellő magasságban, valamilyen szilárd tárgyhoz (fa, karó) erősítve. Ha nyulat akartak fogni vagy vaddisznót, akkor a földre, a vadjárásra fektették a hurkot, így az állat lába került fogságba. Az őznek, szarvasnak a vad fejmagasságában tágították nagyra a hurkot úgy, hogy a szarvasbika is bennmaradjon, amint agancsát hátára hajtva törtet az ág- bogakkal befont keskeny vadváltókon. A hurok fölcsúszik a vad nyakörvéig, ott megszorul, és megfojtja a vergődő, menekülni akaró vadat. Előfordul, hogy sikerült elszakítaniuk a drótot, de a húsba mélyen belevágódott drót gennyes sebeket, betegséget, korcsosodást idézett elő a vadon, s előbb-utóbb ebben pusztult el, vagy emiatt az erdei ragadozók prédájává vált. Az őz és szarvas fogására használták a csapóhurkokat. Ezek működése a lehajlított fiatal fák rugalmasságán alapult. A lehajlított fa vezérágát egy földbe vert kis karóhoz kötötték, és ráerősítették a kellő átmérőre tágított fejű hurkot. A hurokba került vad szabadulást remélve ugrál, ezáltal kirántja a kis cöveket a földből, és a felcsapódó fa magával emeli, valójában felakasztja a szerencsétlen állatot. Vermet leggyakrabban a vaddisznók számára ástak. A vaddisznó nagyon óvatos, ravasz állat, a legkisebb szag is elriasztja, ezért szükséges volt a körültekintő, aprólékos óvatosság. A vermek állandó gondozást igényeltek: ha beszakadt a verem, újra kihányták a földet belőle, ha fogás miatt megrongálódott, ismét helyrehozták. A hurkokat, vermeket naponta ellenőrizték gazdáik, hogy fogott-e, mit fogott, nehogy kárbamen- jen a várva várt vadhús, vagy esetleg elvigyék a szemfülesebbek, vagy kikezdjék az erdei ragadozók. Az ellenőrző utakra kisbaltát, kötelet, nagykést, zsákot, világító eszközt vittek magukkal, hogy fogás esetén azonnal munkához láthassanak. Csak a húst vitték haza, minden egyebet a helyszínen hagytak. Tudták, hogy a ragadozók hamarosan elvégzik a tisztogató munkát. Legfeljebb az agancsot, meg a lenyúzott bőrt ássoha? A kovácsok elkészítették esténként, zárt ajtók mögött a puska vasszerkezetét, a puskaagyat a tulajdonosok maguk faragták. A múzeumok gyűjteményeiben levő, elkobzott rabsic puskák között mindenféle fokozatot fellelhetünk a legprimitívebb, puskának sem nevezhető lövőszerkezettől a legrangosabb márkájú vadászfegyverekig. Töltényt maguk készítettek vágott ólomból, üres patronhüvelyekből, melyeket megtöltöttek puskaporral, és puskájuk csövét ezekhez igazítva fúratták meg. Hordását a fatörzsekre célozva ellenőrizték. Csak néhány vadorzó módszert említők el. Ha túl nagy állatot fogott a csapda, akkor, és csak akkor mentek vissza a faluba segítségért. Az eddigiek a „csendes orvvadászok” módszerei, amint az egyik vadászati szakíró jellemzi azokat. A vadorzók igen nagy százaléka nem a csapdá- zás, vermezés, hurkozás fáradságos munkájával jutott vadhúshoz, hanem puskával. Igaz, hogy veszélyesebb, mert a lövés hangja messzire hallatszik, s árulkodóan megjelöli a tilosban járó helyét, de gyorsabb, s eredményesebb. Puskáikat a legkülönbözőbb módon készítették vagy készíttették, mert a törvények előírták a kereskedők számára, hogy sem puskát, sem töltényt, sem puskaport nem szabad árusítaniuk engedéllyel nem rendelkező egyének számára. De hát volt-e olyan törvény, amelyet nem szegtek meg tettünk, pedig lehetne sorolni még a különféle kisebb, főleg a ragadozók megfogására szolgáló ládák, vascsapdák és egyéb szerkezetek felsorolását, nem is szólva az öntésekről, kiásásokról, füstölésekről. A madarak léprecsalása, fészekrablás, mókusüldözés inkább a gyereknép foglalatossága és szórakozása volt, s az ma is. Bár a fácánhúst szívesen megeszik manapság is, de a fácántojásokat és a kisebb madarakat étkezésre már nem használják. Ha az erdőt kedvelő ember letér a kitaposott ösvényekről, a turistautak- ról, és csöndességre vágyva az erdő mélyebb részei felé hatol, előfordul még ma is, hogy vadjárásra feszített dróthurokba ütközik. Hogy ki tette oda, nem tudni. De hogy miért, azt már igen. PETÁNOVITS KATALIN VADASZHAZ A SZAZAD ELEJÉN
