Múzsák - Múzeumi Magazin 1973 (Budapest, 1973)
1973 / 4. szám
D elila levágta Samson haját, — s ezzel megfosztotta rettegett erejétől. Lám, a hajnak milyen biblikus, mitikus varázserőt tulajdonítottak mindig. Hátha még női hajról volt szó! Hányszor megénekelték a női haj varázsát a költők, hányszor véstek kőbe omló fürtöket, hányszor örökítették meg a festők a nők haját. Diderot, az író-filozófus nem restellt ilyen csekélységről véleményt mondani: szerinte a női fej kedvességét legjobban a művészi gonddal elrendezett frizura emeli ki. Vagy nézzük meg a visszáját: az elhanyagolt, sima haj a görögöknél a gyász jele volt, egynémely vallás szigorú szabálya szerint, ha a nő férjhez megy, rövidre nyírják a haját; ezzel a csábítás legfőbb eszközétől fosztják meg. A kolostorba vonuló lányokat ugyancsak lekopasztják; ezzel mondanak le a női hiúságról, mielőtt felteszik rájuk az apáca- főkötőt. És a megszégyenítés, a büntetés eszköze is: a második világháborút követő hetekben Franciaországban lenyírták az asszonyok haját, ha kitudódott róluk, hogy német katonaszeretőjük volt. A hajfestést - elsőként a szőkítést — már az ókorban ismerték. A fekete hajú római hetérák megirigyelték a germán rabnők szőke haját, és olyan oldatokat főztek, amelyekkel többnyire vörösesszőkére szívták a hajukat. A középkorban ugyancsak dívott a hajfestés, ekkor már feketére is átváltoztatták a hajukat a nők. A reneszánsz korban ismét a szőkét szerették, Tizián 77 idején Velence asszonyai vörössé váltak, a rokokóban pedig kilószám szórták a rizslisztet a hajukra. A gilotin levágta a sok rizsporozott fejet, elmúlt ezzel a púderezés divatja,, újra festeni kezdték a hajukat, mégpedig vörösesszőkére. A múlt század végétől már általánossá vált a hajfestés, mikor rájöttek a hydrogén-hyperoxid használatára. A vegyi gyárak a századunk közepére, az ötvenes évekre, olyan festékeket eszeltek ki, amelyek a hajfestés minden színárnyalatát lehetőFALFESTMÉNY POMPEJIBEN vé teszik, beleértve a természetes színeket is. A paróka sem korunk találmánya. Hordták az egyiptomiak, vendéghajat illesztettek a fejükre a sumérok, az asszírok, és a föníciaiak nemcsak a pénzt fedezték fel, hanem azt is, hogy emberi hajból és lósörényből dús fürtöket varázsolhatnak gyér hajú fejükre. A parókakészítők XIV. Lajos uralkodása idején voltak a legkeresettebbek; a Napkirály birodalmában nem akadt egyetlen arisztokrata fej sem, amelyet ne fedett volna paróka. A jelenlegi parókadivat Amerikából érkezett a kontinensre; a hatvanas évek elején elevenítették fel az amerikai nők azt a divatot, amely angol bírák és a londoni polgármesterek fején húzta ki azt az átmeneti időszakot, amíg a hölgyek megfeledkeztek róla. A századok folyamán — bár vissza-visszatérően — minduntalan változott a hajviselet, amelyet a képzőművészeti alkotások révén kitűnően nyomon kísérhetünk. A Tiberisi Apollo, az i. e. V. században, a szobrász vésője nyomán vállra omló, elöl rövidre vágott hullámos hajat viselt, amelyet egy Fiomlokpánt fogott egybe. Egy fiatal nő mellszobra azt tanúsítja, hogy a római nők középen elválasztott hajat hordtak a halántékon apró csigákba szedve. Későbbi századokban, ugyancsak az ókori Rómában szalaggal átkötött konty dívott. A pompeji Casa di Libanióból egy „Költőnő” képmása került elő; homlokba fésült, rövidre vágott hajat viselt, amelyet aranyszálakból font háló tartott össze. Ezt különben később „Titus-frizu- rának” nevezték, s másodvirágzását élte a francia forradalom alatt. Ekkor egyformára vágatták a hajukat elöl, hátul, s körös-körül kissé begöndörítették. Elindítója állítólag a Comédie Frangaise egyik nagy színésze, Talma volt, aki 1790- ben Voltaire Brutus című drámájában ezt a hajviseletet hordta. Hajtűket, csatokat már a bronzkori leletek között is taEGYIPTOMI SZARKOFÁG DÍSZÍTÉSÉNEK RÉSZLETE KLASSZIKUS GÖRÖG FÉRFIFEJEK NŐI HAJVISELETEK A ROMAI CSÁSZÁRSÁG KORÁBÓL
