Múzsák - Múzeumi Magazin 1973 (Budapest, 1973)

1973 / 4. szám

ASTLEY’S

„Hihetetlen!” — „Csodálatos!” A legtöbbször ezeket a szavakat hallja az ember, ha egy- egy cirkuszi előadáson a különböző produkciók a csúcspontjukhoz érkeznek. Furcsa, vidám izgatottság vesz erőt a nézőkön — és rendszerint nemcsak a gyerekeken —, amikor a kivételes teljesítményeket látják.

Talán leginkább a felfokozott sikerélmény hat ránk. Ami, ha nem is az enyém, de embertársamé, aki az én jelenlétemben, talán éppen nekem, az én számomra, nagy kockázatok árán, véghezvitt valamit. Ez a valami önmagában látszólag lényegtelen, majdhogynem haszontalan dolog. Mindenki tudja, hogy nem trapézon lengve élünk, hogy a hétköznapokon nem terem nyuszi a cilinderekben, és hogy sosem fogunk a fejünkön állva öt karikával játszani. De úgy látszik, évezredek óta van valami példaszerű abban, hogy miként lehet legyőzni a nehézségeket — még azokat is, amelyeket mi találunk ki magunknak. Nem lehet véletlen, hogy a mai cirkuszi „zsánerek” eredete a messzi múltba nyúlik vissza, és hogy sokan sokszor az artisták világát emlegetve „cirkuszművészetről” beszélnek.

S hogy mit győz le, mit hódít meg a cirkusz művésze? Elsősorban is a saját testét. Más

módon, mint a sportemberek, de ők is az emberi test szinte végtelen lehetőségeit kísérletezik ki. Az akrobaták tulajdonképpen talajtornászok s ezt fejlesztik tovább az ugrók és ugrócsoportok, újabban az úgynevezett gumiasztal igény- bevételével. A torna lehetőségeit fejlesztették tovább a „levegő akrobatái”, a légtornászok, a merev és lengő trapézek látványos hírességei. Hasonló megoldások — még mindig a test és a testi erő kihasználásával — a függesztett, lengő kötélen, vagy az erős „untermann” által tartott póznán végrehajtott gyakorlatok. És persze a test feletti teljes önuralom teszi lehetővé a legkülönbözőbb kötéltáncos produkciókat, akár merevre feszített, akár lazán hagyott kötélen mutatják is be. És még mindig ebbe a körbe tartozik, ha szélsőségeket képvisel is, a kígyóember, illetve az erőművész. Mutatványaik, teljesítményeik alapja a saját, különlegesen képzett és felhasznált testük.

Az ember persze mindig tovább és tovább szélesíti a kört és második lépcsőként a keze ügyébe eső tárgyakat igyekszik „megszelídíteni”, olyan lehetőségeket agyalva ki és valósítva meg, amelyek túlmutatnak a mindennapok gyakorlatán. Ez az egyensúlyozó művészek és a zsonglőrök világa, akiknek a kezében peregnek a karikák, repülnek a buzogányok és égő fáklyák, sokszor az egyidejűségnek olyan bonyolult fokán, hogy szemmel alig lehet követni. Azután persze ezt ismétlik meg, a szó szoros értelmében „fordítva” a lábakrobaták, a hengereket, nagy tárgyakat, sőt embereket lábukon táncoltatok, az „ikáriai” játékok bemutatói. Ki tagadná, hogy nem élvezte a lasszó, az elhajított kések és a mesteri lövész találatainak biztonságát? Nem néztük-e sokszor közvetlen közelből, hogyan „bűvöli” a számunkra is ismerős kártyalapokat a bűvész, hogyan kapcsol össze és nyit teljesen zárt karikákat, tüntet el és varázsol elő különféle tárgyakat, sőt apró állatokat is (szinte tárgyként használva őket), milyen furcsa illúzióval tud körülvenni pálcákat és labdákat, kendőket és poharakat. Egy valamire azonban érdemes felfigyelni: mindezek a tárgyak c mindennapi használat köréből kerülnek ki, és a mutatványok egyik legfontosabb vonzóereje, hogy számunkra ismerős tárgyak válnak „kezessé", és hitetik el velünk, hogy mi is képesek volnánk akár azonnal is megismételni. „Tessék utánam csinálni” — mondja Rodolfo, és mi valahol mégis tudjuk, hogy a mutatvány lényege éppen nem a csalás,

hanem a tudás. Ismerni kell a fizika törvényeit, és nem a tárgyaknak, hanem nekünk kell hozzájuk idomulnunk, és akkor nem pottyan le a karika, nem ömlik ki a hosszú zsinóron pergetett pohár víz, még akár tüzet és zsilettpengét is lehet nyelni.

A saját test, a hétköznapi tárgyak után az ember játékosan meg akarja magának hódítani az élővilágot is: a környezetében fellelhető szelíd és vad állatokat. A cirkusz világában egészen külön ágai alakultak ki ennek a réges- régi kísérletnek: a „kisállat"- számok (galamb, kutya, kecske és szinte minden más is);

a vadállatok idomítása (oroszlán, tigris, párduc, jegesmedve), amely nemcsak a leglátványosabb, de valódi veszélyekkel is járó; és a „vegyes” idomítás, amelyben szelíd és vad állatok majdhogynem paradicsomi nyugalomban vesznek részt a legkülönbözőbb alakzatok megvalósításában. — Különleges, kiemelkedő szerep jutott a cirkuszban a lovaknak, amelyek nélkül szinte nincs is igazi cirkuszi előadás. És itt kell válaszolni egy kikerülhetetlenül felmerülő kérdésre: mikor és hol is alakult ki az „igazi cirkusz"? A válasz megadása előtt bizonyos dolgokat mindenképpen

LÉOTARD, AZ ELSŐ TRAPEZ- MOVÉSZ