Múzsák - Múzeumi Magazin 1973 (Budapest, 1973)
1973 / 1. szám
A zárójelen túl, amely Hevesi Sándor neve mellett kézikönyvekben, lexikonokban személyi adatait őrzi — született Nagykanizsán 1873. május 3-án, meghalt Budapesten 1939. szeptember 8-án - sorakoznak a hivatásai: író, műfordító, kritikus, rendező, színigazgató. Már felsorolva sincs a többi. Hogy volt reáliskolai és akadémiai tanár, volt képzett muzsikus — s hogy lehetett volna színész, nagy színész, ha . . . Egy hiány és egy többlet állta útját, hogy nem lett az. így is mondható: őrizte meg tőle. Őrizte meg Hevesi Sándort, tartogatta arra a hivatásra, amelyben a legnagyobbat és a legösszetettebbet tudta alkotni — születésének centenáriumi évében azt sem túlzás állítani: amelyben a mindmáig meg nem ismétlődőt megalkotta. Megteremtette magában és a magyar színházi művészet számára a legteljesebb színházi embert, színházi művészt, színháztudóst, gyakorlati szakembert, a színpadi elmélet és a színpadi praxis egy személybe sűrített egyéniségét. Aki úgy volt dramaturg, hogy rendezői képzeletében már a dráma olvasása közben kibontakozott a színpad teljes mozgalmassága, aki úgy volt rendező, hogy a színpadi próbák mozgalmasságában a dráma írott anyaga irodalom maradt, aki látta, amit olvas és olvasta, amit lát, aki szólni, színpadion szólni hallotta az eleven betűt és felerősödött színpadi hangzásában sem HEVESI SÁNDOR feledkezett meg a szó írói jelentéséről. Úgy volt színigazgató, hogy dolgozószobájában is a nézőtéren, a közönség között ült, és úgy ült a nézőtéren, a közönség között, hogy ismerte a színház egész szervezetét, tudta a színpad hátlapját, a díszletek mögötti életet, a maszk alatt ismerte s tudta a színész emberarcát. Nem lett színész, mert megvolt benne az a többlet, hogy egy egész együttes lehetett. Rész helyett az egész. Túlságosan analitikus és túlságosan szintetizáló szellem, elemző és szerkesztő színházi gondolkodó volt ahhoz, hogy csak alkotó eleme legyen egy előadásnak s ne az alkotója, hogy ne lássa egy szerep, egy figura minden összefüggését a cselekmény, a színpad teljes életével, sőt, túl azon, a valóságos társadalom, a valóságos történelem életével. Annak a felismerése, hogy a társadalmi valóság és a lélektani igazság törvényei színpadi körülmények között is érvényesek s nélkülük nincs hiteles színházi előadás, vezette őt, Magyarországon az első között, Sztanyisz- lavszkij rendszeréhez, módszereinek alkalmazásához a színésznevelésben, a színészvezetésben, az előadás rendezői megszervezésében. Azt, hogy egy szerepnek színpadon kívüli előélete is van, hogy egy figura színpadi cselekvéseinek a többi figurára is kiható következményei vannak, próba közben először Hevesi Sándortól hallotta magyar színész — s új színpadi világképe kezdett alakulni a tőle hallottaktól. Korszakot kezdett Hevesi Sándor nemcsak rendezőként a magyar színházakban, az Operaházban, a Népszínház- Vígoperában, a Thália Társaság művészeti vezetőjének posztján, a Nemzeti Színház igazgatói székében egy évtizeden át, a Magyar Színház igazgató-főrendezőjeként élete utolsó hét esztendejében, hanem dramaturgként és színházszervezőként is. Hogy Shakespeare-nek Európában minálunk van úgyszólván a második szülőhazája, az ő eladdig páratlan Shakespeare-ciklusainak köszönhető. A XX. század drámai világirodalmának irányító egyéniségei közül Ibsent, Shaw-t ő tette népszerűvé nálunk, dramatizálásai- val ő találta meg Jókai jó néhány regényének útját a színpadra, sorozatos Tragédia-rendezéseivel, a Bánk bán új meg új rendezői megközelítéseivel előkészítet12
