Múzsák - Múzeumi Magazin 1973 (Budapest, 1973)
1973 / 4. szám
párkány választotta el, amely megakadályozta, hogy a kocsik eltérhessenek a járdákra, a gyalogosoknak pedig pihenőhelyül szolgált. A hadiutaknál a légiók számára volt fenntartva a középső úttest, szélein futottak a polgári közlekedés útjai. Az alsóbbrendű utak felületét kemény betonból, habarcsba leterített kavics- vagy kőtörmelékrétegből alakították ki. Az utakat többnyire az építkezés közelében található anyagból építették, de ahol nem találtak megfelelő anyagot, oda — főleg a hadi- vagy elsőrendű utak építésekor — távoli vidékről is szállítottak megfelelő köveket. A római cement, illetve beton nem volt azonos a maival, mészhabarcsot használtak, melyhez a levegő nedvességétől porrá esett (hidráit) meszet vagy vulkáni homokot kevertek. A római „építőanyag-ipar" fejlettségére jellemző, hogy tudtak már a vízi építkezésekhez is alkalmas szilárd és tartós kötőanyagot előállítani. Az alsóbbrendű utak építéséhez a mészhabarcs helyett néha agyagot is alkalmaztak. Ha gyengébb anyagból készítették az utat, magasabbra emelték a talaj fölé, és domborúbbra építették, hogy a víz rongálódásától jobban óvják. Itália úthálózata a köztársaság idején alakult ki. Az első nagy országutat, mely Rómát Dél-ltáliával kötötte össze i. e. 312-ben, Appius Claudius Caecus censor kezdte építeni, innen elnevezése: Via Appia. Technikája eleinte még kezdetleges volt, kavicsból és zúzott kőrétegből állt. Augustus korában azonban már 28 elsőrendű műút kötötte össze a birodalmat Rómával. Az utak, a Via Appia, a Via Latina, a Via Popilia, a Via Salaria, a Via RÓMAI ÜT MARADVÁNYA A SZOMBATHELYI PÜSPÖKI PALOTA KERTIÉBEN Flaminia, a Via Aurelia és a többiek Rómából legyező alakban indultak ki. Ezek az utak és folytatásaik kötötték össze a tartományokat Rómával. Galliával pl. a Via Aurelia, Via Aemilia Scauri és Via Julia Augusta. Északra utak vezettek át az Alpesek hágóin. Északkeletre az Aquileián és Emonán keresztül tartó út a pannóniai úthálózatot kapcsolta össze a Várossal. Minden út valóban Rómába vezetett. A császárkorban a tartományokba utazó tisztviselők, kereskedők, utazók számára útikönyvek (iti- nerariumok) is készültek. Az úti kalauzoknak 3 fajtája volt: az írott (itineraria scripta), a vázlatos (adnotata) és a képes (picta). Valamennyi tényleges felmérésen, útbejáráson alapult. Az írott kalauzok az állomások neveit és a távolságokat adják meg mérföldekben. Több ilyen útikönyv maradt ránk, köztük a két Itinerarium Antonini, amelyeket Antonius császárnak tulajdonítottak, de egyes vélemények szerint Diocletianus, illetve Nagy Konstantin alatt készültek. Fennmaradt formáját a IV. században nyerte. A két útikönyv közül a nagyobb a szárazföldi, a kisebb pedig a tengeri útvonalakat tüntette fel. Ez utóbbi nem mérföldekben, hanem stádiumokban (184,72 m) adja meg az egyes kikötők közti távolságot. * A képes itinerariumok (térképek) közül az ún. Peutinger-féle táblák maradtak ránk. Eredetijük az i. sz. IV. században készült s valószínűleg Castorius volt a szerzőjük. Számunkra egy 1215 körül készült másolat őrizte meg őket. E térkép- gyűjtemény 11 pergamen lapon ábrázolja a római birodalmat. A táblákat korának kitűnő régészéről, AZ ELPUSZTULT VAROS, POMPEII FELTART ÚTIAI
