Múzsák - Múzeumi Magazin 1972 (Budapest, 1972)
1972 / 2. szám
ţ. ^ ^í --ÍMíW,'«p&í-i l. p'.fM^ îşi«* Â(yS^ «ci, a ţjfcl ţar w oiÂ3 • \A ^'ij Ä i» -JR, {^jţV* «EîUpffc ■«#* «r f0ăţ %jtm* -<3^Wtó» $*-*■ < *î » ,*- X i*> ^ X *fc'# 3 a \ ..............!";4''''~!.!i!','M<i!m.J. ,, * . '• ■ SÍfcj ' ig ..!■ -.. ârâkevbuUâ Hétszázötven esztendeje: 1222. április havában, Szent György-nap táján adta ki Székesfehérvárott II. András arany pecséttel hitelesített dekrétumát, az Aranybullának nevezett szabadságlevelet. A bulla kibocsátására országos elégedetlenség kényszerítette a királyt — mondotta az okmány keletkezésének körülményeiről dr. Komjáthy Miklós főlevéltáros, a történettudományok kandidátusa. Mi váltotta ki az elégedetlenséget? Mi indította a királyt a lázongó tömeg követeléseinek teljesítésére? A Géza fejedelem és fia, I. István teremtette, vármegyén alapuló társadalmi, gazdasági és politikai rend két évszázad alatt teljesen elavult. A Mohács előtti századokban nem volt különbség a király és az „állam” birtoka között. Ezeken a félig-meddig királyi magánbirtokokon, az uralkodók „atyai” örökségén: patri- móniumán a királyi várnépek művelték a földet. Állatokat tenyésztettek s a terményadókat beszolgáltatták a megyék központjába. Felettük állt a királyi várjobbágyok katonáskodó rétege. Közülük rekrutálódott a királyi hadsereg jelentékeny része. Nem tartoztak hozzájuk a királyi serviensek: királyi szolgák. „Szolgaságuk” a királynak való közvetlen szolgálatot: emelkedettebb jogállást jelentett. A serviensek az ősi, nemzetségi, szabad magyarok leszármazottai voltak, földbirtokok s a földjeiket megművelők tulajdonosai. A XII. század második felétől az uralkodó osztály legfelső rétege: az egyházi és világi nagybirtokosok — az utóbbiakat a király jobbágyainak nevezték — növelték birtokaikat. Fokozatosan nagyobb hatalomra tettek szert. Erősödött magánhadseregük. Az uralkodóknak nem lehetett közömbös gazdasági, politikai, katonai hatalmuk: igényeik. A királyok ezért megyei birtokaikból nagy területeket, néha egész megyéket juttattak híveiknek. A birtokadományozások mindennapossá váltak III. Béla két fiának, a legitim királynak, Imrének és a trónkövetelő Andrásnak vetélkedése idején. A változás a birtokokon élő várnépeket, várjobbágyokat kiszolgáltatta az új tulajdonosok önkényének. S a birtokaikból önálló tartomány kialakítására törekvő főurak veszélyeztették a serviensek helyzetét is. A bajokat tetézte az uralkodó osztály, elsősorban a király növekvő pénzigénye. Az 1205-től uralkodó II. András rendkívüli adókat vetett ki. S idegen kereskedőknek előre lefizetett összegért bérbe adta a pénzverést, az adókat és a vámokat. A haszonra törekvő adó- és vámszedők gátlás nélkül igyekeztek mind több pénzt behajtani, ami robbanásig fokozta az elégedetlenkedők gyűlöletét. Az első nyíltan ellenállók a serviensek és a várjobbágyok voltak. Nem várták meg a szokásos augusztusi királyi törvénykezési napokat, már április közepén Székesfehérvárott gyülekeztek. Követeléseiket támogatta Imre — Andrástól félreállított — híveinek kicsiny főúri csoportja. S együttesen kényszerítették Andrást — a rajta függő aranypecsétről Aranybullának nevezett — oklevél kiadására. A 31 cikkelyes dekrétumban az uralkodó kötelezte magát, hogy „országunk nemeseinek, mind többi lakosainak megadjuk azt a szabadságot, melyet a szent király adott”. Továbbá megengedte, hogy a serviensek birtokukkal, a kánonnegyed kivételével szabadon rendelkezzenek. Sőt, kinyilvánította: „Ha a király az országon kívül akarna hadakozni, a serviensek ne tartozzanak vele menni.” II. András a lázongok megnyugtatására parancsolta: „ha vendégek ...jönnének az or16
