Múzsák - Múzeumi Magazin 1972 (Budapest, 1972)
1972 / 2. szám
szagba, ország tanácsa nélkül méltóságra ne jussanak”, és ,,birtokot az országon kívül való embernek ne adjanak”. Sőt, ígéretet tett: „Egész megyét vagy akárminemű méltóságot örök jószágul vagy birtokul nem adunk." A magyarok országszerte sérelmezték, hogy a papok a kötelező egyházi adót csak pénzben fogadják el. (Az ok: az érsekek, püspökök ezüstért, aranyért vásárolhatták a drága külföldi selymeket, fűszereket.) A király a helyzeten változtatott: „A tizedet pénzül megváltani senki ne tartozzék, hanem a mit a föld terem, bort vagy gabonát, abbul fizessék.” Ugyancsak mindenki kifogásolta: a pénz romlott, értéktelenebb. A javulást pártolva András meghatározta: „a dénárok olyfélék legyenek, a mineműek voltak Béla király idejében”. (A III. Béla alatt kibocsátott érmék fokozatosan kisebbedtek, széleiket lenyírták, ezáltal súlyuk és értékük csökkent.) A 3. cikkely pedig az „álláshalmozást” szüntette meg: „négy jobbágyurat: a nádorispánt, a bánt, király országbíróját és királyné asz- szonyét kivéve, senki két tisztet ne viseljen". Valamennyi tételnél lényegesebb volt az Aranybulla záradéka. Törvényesnek minősítve megengedte a törvényszegő királlyal a szembeszállást. Szó szerint: „Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendő királyok közül valaki ezen mi szerződésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágy- uraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtlenség szégyenvallása nélkül ellentállhassanak és ellentmondhassanak mind örökké.” Évszázadok múltán, az Aranybulla törvénye alapján — az ellenállás jogán! — fogtak fegyvert az uralkodásra méltatlan királyok ellen Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc. S nem véletlen, hogy a magyar trónt elfoglaló, „örökös királyságukat” féltő Habsburgok 1687-től hatályon kívül helyeztették az országgyűléssel az Aranybulla vonatkozó paragrafusát. A dekrétumot — „Kelt Keled kezéből, ki egri prépost és kanczellárunk; a testté lett ige után ezer-kétszáz-huszonkettedik esztendőben, ... a mi királyságunknak tizenhetedik esztendejében" - hét eredeti, szövegileg azonos példányban állították ki. Egyet küldtek a pápának a Vatikánba, egy maradt a királynál, egyet kapott a nádorispán. Egyet-egyet adtak az esztergomi, valamint a kalocsai káptalannak, egy-egy pedig a szent Jánosról nevezett ispotályos lovagrend s a templomos (templarius) vitézek levéltáraiba került megőrzésre. Valamennyi eredeti példány elveszett. Hol, s hogyan tűntek el, nem tudható. Magyarországon a XIV. században még kettő megvolt, a XVII. században már egy sem. Egyre állítólag a XIX. század elején rátaláltak. Rudnay Sándor prímás a leletről menten jelentést tett Bécsnek. A király leintette: az Aranybullára semmi szükség. Hamarosan kiderült, a prímást levéltárosa megtévesztette. A nevezetes törvénynek nem eredeti példányát, hanem a XIV. század elejéről származó egyszerű másolatát találta meg. A magyar királyságát óvó császár nyilvánvalóan tartott a hatalmát, rangját jogilag megingatható több százados dokumentumtól. Sőt, az is elképzelhető, hogy valamelyik Habsburg tudtával semmisítették meg az abszolutizmus hívei a kényelmetlen iratokat. A rejtélyt bonyolítja, hogy nincs meg a Vatikánba eljuttatott, s ott lajstromba vett hetedik példány sem. Az Aranybullából több másolat fennmaradt. A legrégibb, leghitelesebb az 1318 tájáról származó, négy főpap pecsétjével erősítve. Nagy Lajos 1351-es törvénye pedig az 1222-es andrási dekrétum szó szerinti átvétele. A XIV. század elejéig a királyi okleveleket Magyarországon pergamenre, latin nyelven írták. Általában viaszpecséttel erősítették meg. Csak az egészen ünnepélyeseket aranypecséttel. Európában sokhelyütt használtak arany pecsétet, ezüstöt csak a bizánciak, ólmot pedig egykoron a velencei dogék, s mindenkor — ma is — ilyen kerül a pápa bulláira. A pecsétet a pergamenhez tartozó zsinóron függő bullába fűzték, illetve préselték. Téves a feltételezés, hogy az 1222-es Aranybulla kiadására András királyt Földnélküli János angol király 1215-ben kibocsátott Magna Chartája ihlette. Ugyanígy nem másolta, még részleteiben sem, az aragóniai alkotmányból. (Ez utóbbi elképzelés alapja: Imre magyar király felesége a spanyol — aragóniai — Constancia volt.) A nemesek rendi alkotmányának tekintett Aranybullát II. András kényszerhelyzetben adta ki, hogy a forrongó tömegeket lecsillapítsa - mondotta befejezésül dr. Komjáthy Miklós főlevéltáros. — Az eredeti oklevelet csupán az egyházi méltóságok ellenjegyezték. 1222. április utolsó napjaiban ugyanis Székesfehérvárott a világi tisztségek viselőit eltávolították. S mint egy 1222. június 3-i oklevélből kitűnik, Imre volt emberei: a Csa- nád nembeli Vajthe fia Tódor lett a nádor, Bőr nembeli Posa az udvarbíró, Ipoly pedig bán. Ugyanígy a pozsonyi ispán Tiborc és a bihari Illés is Imre egykori híve volt. Az Aranybulla abban a formában, ahogy megfogalmazódott, még egy esztendeig sem maradt érvényben. 1231-ben és 1267-ben, amikor újra kiadták a nevezetes dekrétumot, a társadalmi, politikai viszonyok annyira megváltoztak már, hogy szövegét lényegesen módosítani kellett. László Miklós II. Endre Aranybullájának elő• és hátlapja
