Múzsák - Múzeumi Magazin 1972 (Budapest, 1972)
1972 / 4. szám
kai díszített edény, mely a vikingek világkereskedelmi hálózatának bizonyítéka. De a fő látványosság kétségkívül maga a három hajótest. Szinte műalkotásnak tűnnek. A nagyplasztika formai remekei. Az orrcsigát leszámítva egyik sincs díszítve, faragott ékítmény alig van rajtuk. Tömegelrendezésük telitalálat. Ha az ember emlékezetében kutat: hol látta már e formák „eredetijét", honnan absztrahálódott e tökéletes ívű hajótest? — a sirályok ötlenek eszébe . . . A skandináv hajózás második nagy korszaka mintegy hétszáz évig várat magára. A XVII. században emelkednek ki az északi államok annyira az egymás elleni torzsalkodás zűrzavarából, hogy Gusztáv Adolf svéd király már európai politikát folytat, a harmincéves háború egyik vezér- egyénisége lesz. Hogy nagyra- törő céljait megvalósíthassa, parancsot ad a svéd hadiflotta fel- építtetésére. A próbálkozást hihetetlen balszerencse kíséri. A Wasa, a vezérhajó, már első próbaútján, 1628 augusztusában, közvetlenül a kifutást követően, a stockholmi Beckholm- öbölben elsüllyed. Még abban az esztendőben hasonló sors éri a flotta két másik, kisebb hajóját is. A hatalmas katasztrófának részletes leírása maradt a korabeli okmányokban, és fennmaradt a felelősségre vonó bírósági procedura jegyzőkönyve is. Természetes tehát, hogy igen sokan szorgalmazták, hogy a hajókat hullámsírjukban megtalálják. Már 1664-ben akadt egy vakmerő hajóstiszt, Hans Albrecht von Treileben, aki kezdetleges búvárharangok segítségével felszínre emelte a Wasa 64 bronzágyúját. A további kutatómunka csaknem 300 évig eredménytelen maradt. Századunk húszas éveiben Nils Ahlund professzor rábukkant a másik elsüllyedt hajó, a Riksnyc- kel egyik ágyújára is. De a hajótesteknek nyoma veszett egészen 1956-ig, amikoris Anders Franzén Oseberg, a viking királyné hajója Láva kőből faragott vitorláshajó a Húsvét-szigetekrő! (Kon-Tiki Múzeum) hajómérnök többéves kitartó kutatómunkáját siker koronázta, és saját szerkesztésű szondájával egy kis fatörmeléket emelt csónakjára. A faszilánk a Wasa egy darabja volt. És még 5 évig kellett várni, amíg a büszke királyi csatahajó újra a víz színén „úszhatott". Három évet vett igénybe a mozdítható hajórészek, többek között a pompás barokk hajódíszek felszínre hozása a 32 méteres mélységből. De a legbonyolultabb műszaki probléma természetesen a hajótest kiemelése volt. Három pontonhajó feszült neki a feladatnak és három lépcsőben oldották meg. 1959-ben acélkábelek segítségével 20 méterrel feljebb húzták a hajót a mederből és ebben a lebegő állapotban tisztították meg a búvárok a rárakódott iszaptól, léktelen(tették, betapasztották töréseit, stb. Majd újabb négyméteres emelés után kiszivattyúzták belsejéből a vizet. Végre 1961. május 4-én a világ rádiós és televíziós nyilvánossága előtt a Wasa behajózott a beckholmi szárazdokkba, ahonnan 1962-ben szállították át jelenlegi — ma is ideiglenes — helyére, a djugardeni hajómúzeumba. Ezzel Svédország jutott a legöregebb vitorlás csatahajó birtokába, megelőzve a XVIII, században épült angol Victory-t, Nelson admirális hajóját, amely Ports- mouthban látható. Anders Franzén hajómérnök makacs kutatószenvedélyének koronája a Wasa-múzeum. A lelet igen gazdag: a hajó, a berendezés, valamint a rakomány szinte sértetlenül került a közönség elé. (Ennek fő oka az a szerencsés biológiai körülmény, hogy a Balti-tenger e részén ismeretlen az a vízi szufajta — Teredo Navalis —, amely más 21
