Múzsák - Múzeumi Magazin 1972 (Budapest, 1972)
1972 / 4. szám
Az Amiternumban talált császárkori naptár részlete. A rovatok elején álló betűk a nyolcnapos római „hét” napjait jelölik naptár bevezetésével a két új hónap az év elejére vagy végére került-e. Feltűnő ugyanis, hogy a február havi ünnepek jellegzetesen év végi, évzáró hangulatúak. Február 17-én, a Quirinalia napján Romulus halálának, „istenné válásának” évfordulóját ünnepelték, február 21-én volt a halotti szellemek ünnepe (Feralia), február 23-án a Terminalia, amely a földek mezsgyéinek megszentelésére szolgált, de a terminus (= vége, határa valaminek) szó eredeti jelentése alapján az év végét is jelenthette. Másnap volt a királymenekülés napja — amely az újabb kutatások szerint azonban nem lehet a királyok elűzésének történeti emléknapja, hanem arra a mágikus indítékú szertartásra nyúlik vissza, amely szerint a királynak az év végén egy napra távoznia, „menekülnie” kellett, hogy az év kezdetén visszatérve, mintegy királyi hatalmában újjászületve kezdhesse uralkodásának új esztendejét. Mindez arra vallana, hogy legalábbis egy időre február az év végének hónapja volt. Más jelenségek azonban (a római hagyomány is) arra vallanak, hogy január már bevezetésekor is az év első hónapjává lett. A hónap neve szól leginkább emellett, lanus isten, akinek nevét ez a hónap viseli, ugyanis a kapuk (latinul: ianua) és általában minden kezdet ünnepe: róla az év 11. hónapját nem lehetett elnevezni, annál inkább az elsőt! Azt feltételezzük, hogy ianuarius hónap, legalábbis amióta ezt a nevet kapta, lanus istennek és az év kezdetének hónapja volt. Ez esetben a februári évvégi ünnepeket azzal magyarázhatnánk, hogy ezek egykor a hónapokba még nem sorolt „holt idő” utolsó szakaszát zárták le (ezért esnek mind a hónap második felére), ámde csupán a 12 hónapos év megszervezésekor foglalták el naptári helyüket a második hónap utolsó két hetében. Az egykori márciusi évkezdés emléke így élt tovább Róma ünnepi rendjében. Numa király naptári rendszere sajátos luni- szoláris évekkel számolt. A 12 hónapos hold- évet a csillagászatilag helyes 354 nap helyett 355 napban állapította meg. Ennek oka a római babona, amely a páratlan számokat szerencséseknek tartotta, a párosakat bal- végzetűeknek (ezért kevés kivétellel a római ünnepek is a hónap páratlan napjaira esnek). (gy az év napjainak is páratlan szá- múaknak kell lenniük. A 355 napos „holdévet” (amely már nem volt „igazi" holdév) a napévvel úgy egyeztették, hogy minden második évben 22, illetőleg 23 napos szökőhónapot iktattak be február 23., a Terminalia napja után. Neve egyszerűen: a közbeiktatott hónap. így furcsa naptári rendszer jött létre — négyéves cikluson belül egyenként 355 + 377 + 355 + 378 napos évekkel. Tehát egy négyéves ciklus összesen 1465 napból állt. A ciklus negyedik évének azért kellett páros számú napból állania, hogy (ami fontosabb!) az egész ciklus együttesen állhasson páratlan napokból. Ennek azonban az volt a következménye, hogy a római naptár nagyon hamar elszakadt a holdévtől is, a napévtől is — hiszen az 1465 napos négyéves ciklus évi átlagban 366 1/4 napot adott. A naptári év pontatlanságán a köztársaság utolsó századaiban úgy próbáltak segíteni, hogy a főpapok testületére ruházták a szökőhónapos évek meghatározását. Ezzel azonban a római naptár a politikai és gazdasági manipulációk eszközévé is lett. Pillanatnyi érdekeknek megfelelően nyújtották meg vagy rövidítették le az éveket. Ilyen lépés eredményeként vált a januári évkezdet is egyértelművé. I. e. 153-ban a súlyos hispániai hadihelyzet miatt kívánatosnak tűnt, hogy a kijelölt hadvezérek mennél hamarább vehessék át feladatukat: e célból a szenátus a consulok hivatalba lépésének napját márciustól előrehozta január 1-re, és ettől a rendszertől — mivel ez a hónap amúgyis tanúsnak, a kezdet istenének hónapja — a későbbiekben sem tértek el. Ebben az évben vált tehát január elseje „igazi” újévvé, amelynek fényét még fokozta, hogy az új consulo- kat (és csakhamar a többi magistratust is) ezen a napon iktatták be méltóságukba. Az egykori márciusi évkezdet emlékét már csak a halványodó jelentőségű „évkezdeti” ünnepek tartották fenn. Január elseje maradt az év kezdete Caesar naptárreformja után is. Ekkor a naptári viszonyok már olyannyira összekuszálódtak „a pontifexek hanyagsága folytán”, hogy a polgári és a csillagászati év között 90 napos eltérés mutatkozott. Ennek kiküszöbölésére Caesar a Város alapítása utáni 708. évet (i. e. 46.) két szökőhónappal 445 naposra egészítette ki (ezért a zűrzavar évének nevezték), és még a következő évet is szökőévnek nyilvánította. A jövőt illetően azonban szakított a szökőhónapok rendszerével, és azzal a törekvéssel is, hogy a napévet és holdhónapokat valamiképpen egyeztetni próbálják. Caesar naptárreformja a római birodalom területén meghonosította és lényegesen tökéletesítette is az addigi naptártörténet egyetlen tiszta napévét: a 365 1/4 napos egyiptomi évet, amelyben a hónapok már csupán a napévnek 1/12 részét jelentik: semmi közük a Hold járásához. Ezzel sikerült elkerülni a szökőhónapokkal járó jelentős naptári ingadozásokat is. Az év egyes napjai már csak a Nap járásához igazodnak — olyan minimális eltéréssel, amelyet a négyévenkénti szökőnap egyenlít ki. Ebből a szempontból nem volt különös jelentősége annak sem, hogy csillagászatilag mikorra esik az év kezdőnapja: csupán az volt fontos, hogy mindig ugyanazon csillagászati időpontra essék. Ennek következtében Cae16
