Múzsák - Múzeumi Magazin 1972 (Budapest, 1972)
1972 / 4. szám
ténő napfelkelte közötti időt (ún. tropikus év, a görög troposz — fordulat, azaz napfordulás szóból). Azt könnyen és igen korán megállapították, hogy nagyon durván számítva 12 holdhónap felel meg egy napév időtartamának. E hónapok közül, a naptári rendszerek kialakulása idején csak azokat vették számba, amelyek a mezőgazdasági munkák idejére estek. Az évet általában 9— 10 hónapra osztották, utána következett a hónapokra nem osztott holt idő, majd - amikor a Nap felkeltekor ismét megjelent a kijelölt ponton: megkezdődött az új esztendő. Nagyjából ennek a stádiumnak felel meg a legkorábbi római naptár is, amelyet a hagyomány Romulusnak, Róma monda szerinti egyik megalapítójának tulajdonít. Az első hónap martius volt; a tavaszi napéjegyenlőség idején. Ekkor kezdődtek a munkák a földeken, és ekkor kezdődtek a ,,szokásos” hadműveletek is. Mars isten, a hónap névadója, egy személyben volt a hadak istene és a vegetáció védelmezője. A legősibb római naptárban március havára rögzített ünnepek is érzékeltetik e hónap „évkezdeti” jellegét: március 17-én, Liberalia ünnepén ruházták fel az immár felnőttnek számító ifjakat a férfi-tógával; a március 19—23 közötti ötnapos ünnep keretében pedig ünnepélyes fegyverszentelés volt. A hónapok sora csak decemberig terjedt - az utolsó hat hónapot a sorszámából eredő névvel jelezték. A munkátlan és harc nélküli téli hónapokat nem is vették számba, nevük sem volt. A legkorábbi római év tehát csonka év volt olyan értelemben, hogy csak a nagyobb részét osztották hónapokra. Ehhez hasonló naptári rendszerekkel a legkülönbözőbb természeti népek körében találkozunk. A gazdasági élet fejlődése, a kézművesség, főként a kereskedelem terjedése tették szükségessé a teljes egészében hónapokra osztott év megjelenését. A teljes napévet kellett összhangba hozni a holdhónapok rendjével és napokban is megállapítani mindkettőnek a hosszúságát. Ez a feladat azonban szinte áthidalhatatlan nehézségeket támasztott, mert a nap, hónap és év egymástól független természeti tényezőkből erednek, ezért egymással összemérhetetlenek. Egy holdhónap egyenlő: 29 nap, 12 óra, 44 perc 3 mp.; egy „holdév” azaz 12 holdhónap: 354 nap 8 óra 48 perc 36 mp., egy napév pedig: 365 nap 5 óra 48 perc 46 mp. Tehát valamilyen kényszermegoldáshoz kellett folyamodniuk. Az újhold napjának viszonylagos pontosságát úgy érték el, hogy váltakozva 29 és 30 napos hónapokkal számoltak és így egy évben csupán kb. 8 óra 50 perccel tértek el a csillagászatilag helyestől. Bonyolultabb feladatot jelentett a „holdév” és „napév” egyeztetése, ahol az évi eltérés csaknem 11 nap. Ezt időszakos szökőhónapok beiktatásával érték el és ennek érdekében bizonyos ciklusok szerint szabályozták az éveket. Ezt az ún. luniszoláris (Hold és Nap szerinti) naptári rendszert követték az ókori Elő-Ázsia naptárai, babilóniai kezdeményezésre, és tőlük vették át a görög városállamok is. Az athéni naptár az i. e. V. században pl. 8 éves ciklust ismert, amelyen belül öt 12 hónapos és 3, egyenként 13 hónapos évvel számoltak; így a 8 év alatt mindössze kb. másfél napot „tévedtek”. Ennél is pontosabb a 19 éves ciklus, amelyen belül 12 „közönséges" év mellett 7 szökőhónapos évet számolnak — így már csak több mint 200 év után jelentkezik egy nap eltérés. Ezt a ciklust Athénben Metán csillagász dolgozta ki és az i. e. IV. század óta alkalmazták. Ugyancsak 19 éves cikluson alapul a zsidók zsinagógái időszámítása. A luniszoláris évek bevezetése azonban azzal a következménnyel járt, hogy a napév kezdőnapja már nem eshetett pontosan a csillagászatilag kiszámított időpontra, hanem azt csupán megközelítette. Az évkezdet megközelítő dátuma roppant változatos lehetett, de rendszerint valamely csillagászati szempontból kiemelkedő nap közelébe esett. Ilyen kedvelt napok voltak: a téli vagy a nyári napforduló (december 21., illetve június 21.), vagy az őszi, illetve tavaszi napéjegyenlőség (szeptember 23., illetve március 21.). Babilóniában a tavaszi napéjegyenlőség hónapja, a niszánu volt az év kezdete. Az ószövetségi zsidók éve az őszi napéjegyenlőség hónapjával kezdődött, de a babilóniai fogság idején sajátos kettős évkezdetre tértek át: a hónapokat (melyeknek nevét is a babilóniaiból vették át) a tavaszi niszán hónaptól számolták, az év kezdetét azonban továbbra is őszre, az év hetedik hónapjára tették. Az athéni év kezdete elvileg a nyári napfordulót követő első újhold, amely így a mi számításunk szerinti június 22. és július 20. közé esik. A makedón naptár ismét az őszi napéjegyenlőséget választotta elvi kiindulópontnak: a valóságos évkezdet az ezt megközelítő napok egyikére esett. A zsinagógái használatban ma is érvényes zsidó naptár szerint az újév ünnepe ugyancsak az őszi napéjegyenlőség körüli időre esik: szeptember 5. és október 5. közé. A korai naptári rendszerek nagy része tehát (ez nem vonatkozik pl. az ókori egyiptomi naptárra) a csillagászati szempontból jellegzetes napok körüli napok egyikét választotta a ciklikus rendszer követelményeinek megfelelően az év kezdetéül, de ezen az alapelven belül több hetes ingadozások voltak lehetségesek. Érdemes még szólnunk a mi újévünk napja kijelölésének körülményeiről. Láttuk azt, hogy a legkorábbi, „romulusi" római naptár (a miénk távoli őse) csak márciustól decemberig számolta a hónapokat. A római hagyomány szerint már Numa Pompilius király (Romulus utóda) szabályozta a naptárt oly módon, hogy a tízhónapos évet 12 hónaposra cserélte fel, két új hónapnak, a januarius- nak és februariusnak beiktatásával. Valószínűleg ez a módosítás csak később, már a római köztársaság idején, az i. e. V. század közepe táján történt. Máig sincs viszont egyértelműen tisztázva az a kérdés, hogy az új Ezen a VI. Ramzesz sírjából származó naptártáblán Nut égi istennő a nappal és az éjszaka istenei között nyújtózik. A tábla — több hasonlóval egyetemben — mitológiai alapon jelképezi az idő múlását 15
