Múzsák - Múzeumi Magazin 1972 (Budapest, 1972)
1972 / 4. szám
Petőfi Sándor szülei (Orlai-Petrits Soma rajza) Száztizenkét vers szülőháza Szalkszentmárton a solti lapály talán legérdekesebb települése. Egy-két épülete még őrzi a népi építészet és a nemesi klasszicizmus hagyományait; határa - leginkább a Dunát kísérő galériaerdők, s a benne fel-feltűnő mocsári tölgyek - a múlt század első felét idézik. Petőfi korában a község, külterületi majorságaival együtt alig számlált negyed- félezer lelket, közel 12 ezer hold- nyi területének majdnem a fele Festetich László feuduma volt. Évente négyszer — hétfői és ked12 meg akart kapaszkodni az iparos-polgári rend grádicsában. Ha van is némi vigaszuk a kenyerük javát már elfogyasztott szülőknek, az Sándor, az országosan ismert poéta. Tanulmányait - az apa nagy bánatára — ugyan nem fejezte be, de nevét a hazában jól ismerik, megjelent könyveinek száma immár hatra növekedett, s ami még ennél is fontosabb a két öreg számára, a dunavecsei ritka látogatások után sűrűbben nyitja rájuk az ajtót, és néha heteket, sőt hónapokat is eltölt közöttük. Szalkszentmártonnak tehát különös jelentősége van a Duna melléki Petőfi-emlékhelyek között. A költő vissza-visszatérve a szülői ház oltalmába, a kocsma és mészárszék épületének egyik félreeső szobájában nem kevesebb, mint 112 verset írt: itt keletkezett a Szerelem gyöngyei ciklus nagyobbik fele, a Felhők 66 darabja, A jó öreg kocsmáros, A csárda romjai, a Fekete kenyér, Az őrült, a Tündérálom, a Szilaj Pista, hogy csak a legfontosabbakat említsük, de itt született sokat vitatott drámája, a Tigris és hiéna, megsemmisített színműve, a Zöld Marci és A hóhér kötele címen írt sikertelen regénye is. Petőfi kezeirása di napokon - külön kiváltság alapján barom- és kirakodó vásárt tartottak — és a helység jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még sóháza is volt. Kocsmáját és mészárszékét a javakorabeli, sokat próbált és sokat csalódott ,,jó öreg kocsmá- ros”, Petrovics István és felesége, Hruz Mária bérelte, aki az 1838-as nagy csőd és a duna- vecsei szerény vállalkozás után 1845 tavaszától 1846 tavaszáig itt kísérelte meg a lehetetlent:
